6:3 jubileum - az angol futballvezér ragaszkodott a magyarokhoz

Barcs Sándor, az MLSZ nemzetközi viszonylatban is nagytekintélyű elnöke, 1952-ben éppen a MTI vezérigazgatója, országgyűlési képviselő, későbbi visszaemlékezéseiben – s ezt megerősítette Török Péter sportújságíró, illetve néhány nappal ezelőtt dr. Szabó Lajos, az Olimpiai é Sportmúzeum igazgatója is – azt idézte fel, hogy a helsinki olimpia elődöntője után ő tárgyalt az angol FA akkori titkárával egy lehetséges mérkőzésről. Az angol futball gyakorlati főnöke – később a FIFA elnöke – lenyűgözve nézte a világ egyik legjobbjának számító svéd válogatott ízekre szedését, s azt gondolta, a magyar válogatottnak igazán a háromoroszlánosok csapata lenne méltó ellenfele. Barcs azonban noha udvarias és pozitív választ adott, ilyen kérdésben nem dönthetett.

Török Péter (Margay Sándorral közösen jegyzett) Az évszázad mérkőzése és ami mögötte van című, az ötvenedik évfordulóra kiadott könyvében nagy terjedelmet szentelt az előzményeknek. Részletesen leírta, hogy Barcs „szövetségesül” kérte a politikai vonalon nála is erősebb Hegyi Gyulát, az Országos Testnevelési és Sportbizottság elnökét és Sebes Gusztáv szövetségi kapitányt. Együtt mentek először Farkas Mihályhoz, majd annak indítványára a nem sokkal korábban miniszterelnökké is kinevezett Rákosi Mátyáshoz. Török Péter szerint a végső döntést nem is a párt első számú vezetője, hanem Moszkva hozta meg. Később Rákosi annak alapján igent mondott a mérkőzésre, de a futballvezérkarnak meg kellett ígérnie a győzelmet. Barcs próbálta megvilágítani, hogy bár a magyar válogatott a világ egyik legjobbja, garancia nincs az angolok otthonában a sikerre. Mindenesetre az elvi igen megszületett.

Sebes Gusztáv a nyolcvanas években kiadott „Örömök és csalódások” című könyvében kicsit másként láttatja az eseményeket. 1952 decemberének utolsó napjaiban a svájci Montanában labdarúgó-értekezletet tartottak. Sir Stanley Rous, az angol szövetség akkori titkára, a FIFA későbbi elnöke is jelen volt és megkérdezte Sebes Gusztávtól, mikor láthatnák vendégül a háromoroszlánosok az olimpiai bajnok magyar válogatottat. Az akkori magyar szövetségi kapitány így emlékezett a találkozóra: „Rögtön javaslatot is tett egy jövő novemberi időpontra. Kezet ráztunk, én vonattal utaztam haza, miközben ő repülővel megérkezett Londonba és rögtön be is jelentette – a Reuters meg világgá kürtölte –, hogy Anglia Magyarország ellen fog játszani, 1953. november 25-én. Másnap már Hegyi Gyula azzal fogadott, hogy ezért Rákosi elvtárs előtt is vállalnom kell a felelősséget, hiszen nem volt engedélyem a mérkőzés lekötésére. Rákosi még aznap magához rendelt. Fenyegető hangon beszélt velem, éreztette rosszallását. »Hát jó lesz vigyázni!« – ez volt a meccsre vonatkozó, utolsó mondata.”

Fogadjuk el mindkét változatot, illetve azt, hogy Rous minden alkalmat megragadott a meghívásra, mindenképpen szerette volna, hogy a Wembleyben fogadhassa a magyar csapatot. S miután eldőlt, hogy nincs akadálya a találkozónak, megkezdődtek az előkészületek. Sebes ebben (is) nagyon alapos volt. Egy apróságot azonban feltétlenül ki kell még hangsúlyozni a tisztánlátáshoz, illetve a találkozó jelentőségének érzékeltetéséhez. Amikor a meccset lekötötték, Sztálin még élt, s még Rákosi volt itthon a teljhatalmú úr, csak 1953 nyarán rendelték Moszkvában a szőnyeg szélére. Utána lett Nagy Imre a miniszterelnök. A futballpályán maradva: 1948, a fordulat éve után (szúrjuk ide bele: az esztendő májusának 23. napján Rákosi nagy beszédet mondott egy úgynevezett sajtóaktíván. Aznap, s ettől teljesen függetlenül a magyar válogatott 2:1-re verte a csehszlovákokat az Üllői úton és 0:0-ra végzett az albánokkal Tiranában) a helsinki olimpiáig a formálódó Aranycsapat „nyugati” ellenféllel nagyon ritkán találkozott. Egyszer játszott Európa Kupa-mérkőzést az olaszokkal, kétszer meccselt a svédekkel, s rendszeresen játszott az osztrákokkal. (Nem árt emlékeztetni: 1955-ig Burgenland, Alsó-Ausztria és Felső-Ausztria egy része Linzig szovjet megszállási övezet volt. Ettől függetlenül 1949-ig befejeződött a vasfüggöny kiépítése, a turistaforgalom minimálisra csökkent, nem volt baráti a két ország viszonya.)

Ugorjunk az időben szűk háromnegyed évet, s idézzük tovább Sebes Gusztávot: „Október közepétől már csak a londoni meccs körül jártak a gondolataim. Elutaztam Londonba és megnéztem a Wembleyben a 4:4-es döntetlenre végződött Anglia–Európa-válogatott mérkőzést, amelyet az angol szövetség kilencvenedik születésnapja tiszteletére rendeztek. A találkozó utáni napon visszamentem a stadionba, futballcipőt húztam és kipróbáltam a híres gyepet. Megfigyeltem, hogy még az égbe fellőtt labdák sem pattannak fel egy méternél magasabbra. Lemértem a pálya hosszát és szélességét, sőt igyekeztem megállapítani a nap állását is a mérkőzés kezdésének időszakában. Megkértem Stanley Roust, hogy hadd vihessek haza egy mérkőzéslabdát, mire ő nagyon készségesen hármat adott nekem. Visszatérve Budapestre, kiválasztottam azt a pályát, amelyiknek a méretei a legjobban hasonlítottak a Wembleyre és elkezdtük az edzéseket. A Vasas népligeti pályája volt a legalkalmasabb, de még ezt is meg kellett nagyobbítani széltében és hosszában is öt-öt méterrel. Összehívtam – immár a korábbi fegyelmezetlenségük miatt egy ideig mellőzött Kocsissal és Cziborral kiegészítve – a keretet, s hetente háromszor, délelőttönként közös edzéseket tartottunk. Kizárólag az Angliából hozott labdákat használtuk.”

Tíz nappal a londoni mérkőzés előtt a magyar válogatott a svédeket fogadta a Népstadionban. Az olimpiai elődöntőben ízekre szedett, majd július elején Stockholmban is legyőzött északi válogatott ellen csak szenvedett a gárda, s nem tudott győzni. Mindez nem tett jót az évszázad mérkőzésére készülő legénység önbizalmának. Puskás Ferenc érdekes anekdotával szolgált a mérkőzéssel kapcsolatban: „Kértem Guszti bácsit a második félidőben, hogy hadd cseréljük ki a számunkra szokatlan angol labdát a miénkkel. De ő hajthatatlan maradt, azt mondta, meg kell szokni, hiszen Londonban is ilyennel játszunk majd.”