6:3 jubileum: „Melyik beteg akarja megnézni a műtőt az operáció előtt?”

A londoni pályaudvaron Sir Stanley Rous fogadta a magyarokat, majd elkalauzolta őket a Hyde Park mellett lévő, elegáns Hotel Cumberlandbe. A szálloda személyzete minden kérést teljesített, egy kivétellel: magyar konyhát nem tudott biztosítani. Sebes Gusztáv szövetségi kapitány megtudta, hogy a közelben van egy csehszlovák étterem, magyar nemzetiségű szakáccsal. Elment oda, s megegyezett a tulajdonossal, hogy naponta kétszer ott fog kosztolni a csapat. A játékosok furcsállották, hogy az angolok egyszer sem engedték őket a Wembley füvén edzeni. Utcai cipőben és ruhában ugyan sétálhattak egyet a világhíres pályán, de a mérkőzés előtt ennyi volt az összes benyomásuk. Természetesen, ha nem a „szentélyben”, de másutt tréningeztek: a Queens Park Rangers ugyancsak észak-londoni, a Loftus Roadon lévő pályáján gyakoroltak.

Angliában és az Egyesült Államokban 1992-ben jelent meg az Ian Hamilton szerkesztette Soccer (Labdarúgás) című cikkgyűjteményben a Magyar Távirati Iroda egy meg nem nevezett munkatársa által készített hosszas beszámoló a nagy napról. Ebben szerepel az alábbi részlet: „November huszonötödikén borongós napra ébredt London. Kora reggel sűrű köd telepedett a Hyde Park fáira, ám amikor – úgy kilenc óra körül – a magyar játékosok leszállingóztak a Cumberland Hotel halljába, a portás biztatóan mondta: „A köd teljesen eloszlik a meccs kezdetéig. Talán még egy kis napsütésünk is lesz.”

A játékosok örültek a jó hírnek, különösen azért, mert előző este heves esőzés verte London utcáit, s ez annyira felidegesítette néhányukat, hogy aludni is alig bírtak. A mérkőzés előtti órák legfontosabb eseménye a taktikai értekezlet volt.”

Itt egy rövid közbevetés Barcs Sándor visszaemlékezéséből: „A taktikai értekezlet négy órán át tartott a Cumberland Hotelben. Sebes szünet nélkül beszélt, én alig értettem belőle valamit. Annyira izgult, hogy nem sok értelme volt a szavainak. Úgy láttam néhány játékos arcán, hogy ettől aggodalom lett úrrá rajtuk.”

Buzánszky Jenő szavai is megerősítették, feszültek voltak a játékosok: „Busszal mentünk a Wembleybe, valaki még a Himnuszt is énekelte az úton. Mások népdalokat, magyar nótákat daloltak, vagy máshogyan próbáltak lazítani. Senki nem beszélgetett, érezni lehetett a feszültséget a levegőben.”

Sebes Gusztáv – 1955-ben kiadott, A magyar labdarúgás című könyvében – részletesen írt arról, hogy micsoda változáson ment keresztül az Aranycsapat taktikája a helsinki olimpiai győzelem és az Évszázad mérkőzése között. Ebben Hidegkuti Nándoré volt a főszerep, aki az ötkarikás játékokon még a csatársor minden posztján szerepelt, de utána forradalmasította a világ labdarúgását a visszavont középcsatár posztjának tökéletes játszásával. Az MTK (illetve a Bp. Bástya, majd Vörös Lobogó) már korábban is alkalmazta ezt a hadrendet, amelyet a válogatott az 1952. augusztusi, berni, Svájc elleni mérkőzéstől vett át. Eleinte Palotás Péterre szabták az edzők a szerepkört, de aztán Hidegkutiban találták meg az ideális hátravont centert. Az „Öregnek” becézett, kivételesen gyors és kivételesen technikás futballista a pályafutása végén azt mondta, ő valójában fedezet volt…

De vissza a citált MTI-jelentésből vett idézethez: „Sebes azzal kezdte, hogy Anglia nagyon erős, de legyőzhető ellenfél. S aztán személyre szabottan elmondta mindenki feladatát. Hidegkutinál hosszabban időzött: „Te, Nándi, először maradj elől egy kicsit, mert az angolok arra számítanak, hogy rögtön visszahúzódsz. Néhány perc után tényleg lépjél hátrébb, de folyamatosan változtasd a pozíciódat.” Aztán a szélsőkhöz fordult: „Budai és Czibor! Nehéz dolgotok lesz, hiszen a sávotokban a pálya egész területét be kell játszanotok. Előfordulhat, hogy hátul nektek kell őrizni a két angol szélsőt a tizenhatosunknál.” Majd Bozsik került sorra: „Te kulcsember vagy. Az angol védők ugyanis kevésbé fognak figyelni rád mint a csatárokra. Ezért aztán bátran előre kell törnöd, főleg, ha Nándi arra helyet csinál. De ne feledd: a védekező munkád éppen ilyen fontos". Bozsik bólintott, s a szokott, lakonikus rövidséggel csak ennyit mondott: „Így lesz, Guszti bácsi!”

Újabb szemelvény, ezúttal a már említett Sebes-könyvből. A kapitány így emlékezett vissza a taktikai értekezletre: „Megbeszéltük a mérkőzés taktikáját, ismertettük a fiúkkal az addig lejátszott angol–magyar mérkőzések történetét, az angol csapat jelenlegi tudását, játékosai erényeit és hibáit, a pálya szokatlanul nagy méretét, puha talaját és végül a rendszert, amelyben az angolok játszanak. Taktikai elvként – szemben a májusi, római, az olaszok ellen 3:0-ra megnyert mérkőzéssel, ahol a védelemre fektettük a fősúlyt – az angol csapat lerohanását tűztük ki feladatul. Az új taktika szerint Lóránt a söprögető szerepét kapta és így Buzánszky és Lantos közé Zakariásnak hátra kellett jönnie. A védelem feladata az volt, hogy semlegesítse az angol csatárokat, és a megszerzett labdákat pontos leadásokkal küldje a csatárokhoz. Bozsik a támadó középfedezet szerepkörét kapta ezúttal. Minden idegszálával a támadások elindítását kellett végeznie, gyakran előretörnie, ha rés kínálkozott és a támadást befejeznie. A két szélső feladatköre is megváltozott: segíteniük kellett a védelmet. A belső hármas támadó feladatot kapott. Állandóan változtatniuk kellett a helyüket, mert számítottunk a szoros emberfogásra. Kocsisnak például jobbra-balra kellett emberét vinnie, hogy a szabadon maradt térségbe Bozsik betörhessen.”

Háromnegyed egykor indult a csapat a szállodából a stadionba, két motoros rendőr vezette fel a buszt. Bő egy órával a kezdés előtt már az öltözőben volt a társaság. Máskor ilyenkor kisétáltak a gyepre, megnézték a pálya talaját, viccelődtek. Most nem. Mindenki csendben ült a helyén, s erősen koncentrált. Amikor az angol vezetők hívták a fiúkat a pályát szemrevételezni, Zakariás száraz humorát csillogtatva annyit mondott: „Melyik beteg akarja megnézni a műtőt az operáció előtt?”