A Győri ETO egy éven belül kétszer nyerte meg a kupát

1951-ben írták ki ismét, immár Magyar Népköztársasági Kupa néven a sorozatot, 1952-ben éppen úgy végződött a korszak első kiírása, mint 1910-ben a ténylegesen első: az MTK győzelmével. csakhogy akkoriban éppen Bp. Bástyának hívták a csapatot. Az elődöntőbe egyébként a Bukovi Márton vezette „MTK-n” kívül három meglepetéscsapat, a Dorog, a Szegedi Honvéd és a Bp. Honvédot kiejtő pécsi vasutascsapat, a pécsi Lokomotív került. A fináléban a Bp. Bástya óriási csatában és hatalmas meccsen 3:2-re nyert a dorogi bányászok ellen. 1952-ben újra kiírták a sorozatot, a következő tavaszra a Bp. Honvéd, a címvédő Bástya, a Bp. Dózsa és a Csepel került. A tervgazdálkodások és tervek korszakában szinte hihetetlen módon, az elődöntőket és a döntőt nem játszották le, sőt, aztán csak 1954-ben kezdődött új sorozat. Azt 1955-ben a Bp. Vasas nyerte meg a Bp. Honvéd ellen, az angyalföldi piros-kékek egyrészt történetük első nagy sikerét aratták ezzel, másrészt elmondhatták magukról, hogy az elődöntőben 5:2-re verték az akkor már Bp. Vörös Lobogónak nevezett MTK-t, majd a döntőben 3:2-re a Bp. Honvédot. Baróti Lajos a következő tizeneggyel nyert: Kamarás – Sárosi, Kontha, Bodzsár – Bundzsák, Berendy – Raduly, Csordás, Szilágyi, Teleki, Illovszky. Teleki, Bundzsák és Raduly lőtték a győztesek góljait. Egyébként ez volt az első, a Népstadionban rendezett MNK-döntő, attól kezdve 1979-ig, a lebonyolítási rend megváltoztatásáig (az 1972-es kivételével) minden döntőt ott rendeztek. S ez a vereség az oka annak, hogy az Aranycsapat legendás honvédos sztárjai soha életükben nem nyertek Magyar Népköztársasági Kupát!

Még cifrábban alakult az 1955–1956-os sorozat: a későbbi győztes 1955-ben még Bp. Kinizsi néven rajtolt, majd 1958-ban (!), amikor végre lejátszották a döntőt, már régen ismét Ferencvárosnak hívták. A zöld-fehérek ellenfele a kupatörténet egyik nagy vesztese, a Salgótarjáni BTC volt: a nógrádi együttes 1941 és 1943 után harmadszor jutott a fináléba, s harmadszor veszített, másodszor a Fradi ellen. A győztes zöld-fehérek mindkét gólját Friedmanszky Zoltán szerezte, a tarjániak közül Csáki szépített. Érdekes: az FTC akkori edzője, Tátrai (eredetileg Thour) Sándor 1936-ban a Salgótarjánból került játékosként a Fradiba, amelyben játszott is egykori klubja ellen az 1943-as döntőben.

Újabb hosszú és indokolatlan szünet következett, csak 1964-ben írták ki ismét az MNK-t. Az elődöntőben a Győri ETO bajnokcsapata legyőzte a VVK-mérkőzésre készülő FTC-t. (A nemzetközi kupasorozatot, noha a bécsieken csak nagy nehezen, harmadik meccsen jutott túl, végül a Ferencváros nyerte.) Mészáros József pihentette a válogatottakat, így rutintalan fiatalok is játszottak, akik 0:0-ra kibekkelték a 90 percet. Sőt, a ferencvárosiak és a játékvezető is úgy gondolta, a döntetlennel továbbjutott a Fradi. A győriek tiltakoztak, 40 perc alatt kerítettek egy hivatalos kiírást – ennyi idő telt el a rendes játékidő és a 2x15-ös rájátszás kezdete között. A hazai szurkolóknak, bármennyire is türelmetlenek voltak, megérte várni, két győri gól után a 117. percben teljes sötétségben befejeződött a találkozó. Az ETO ellenfele a pestújhelyi pályán a helyi Testvériség ellen 3:0-ra nyerő Bp. Honvéd lett, amely aztán a finálét is megnyerte, Komora Imre góljával. Érdekes, hogy játszottak a 3. helyért is: a döntő napján a Hungária körúton a Ferencváros 6:1-re verte a Testvériséget.

1964-tól egyébként a Magyar Népköztársasági Kupa kezdett hasonlítani az angol FA-kupára, legalábbis abban a tekintetben, hogy rendre eljutott alacsonyabb osztályú csapat is az elődöntőbe. 1964-ben a Testvériség, 1965-ben a Diósgyőr és az EVTK, 1966-ban a Kaposvári Honvéd és a Haladás, 1968-ban a Vasast kiverő Szegedi VSE. A negyeddöntőkben a felsoroltakon kívül olyan „kiscsapatok” szerepeltek, mint a Miskolci Honvéd és az Újszegedi TC (1964), a Bonyhád és a Magyar Posztó (1965), valamint a Traktorgyár (1966). Ez az időszak vitathatatlanul az első aranykorszakát élő győri futballklubé volt: a Győri Vasas ETO az 1964-es, a Bp. Honvéd ellen elveszített döntő után 1965-ben az akkor második vonalbeli Diósgyőri VTK, 1967 áprilisában (az 1966-os sorozat döntőjében) megismételt mérkőzésen az FTC, 1967-ben pedig a negyedszer is kupadöntőt veszítő Salgótarján ellen nyert. A háromból a középsőn a Fradi ellen 120 perces csatában 1:1-re végzett a Győr, ezért aztán meg kellett ismételni a finálét. Az FTC kétszer is vezetett, az ETO kétszer egyenlített, majd egy öngól döntött. A „Salbétécé” ellen Nell Lajos tizenegyesgóljával megnyert találkozót novemberben játszották, így a győriek unikális sikert értek el a modernkori magyar futballtörténelemben: azonos naptári évben kétszer is kupagyőztesek lettek.

1968-ban az MTK győzött, ez volt a kék-fehérek első fontos hazai titulusa az 1958-as bajnoki cím után. Addig a magyar labdarúgás első hét évtizedében egyszer sem fordult elő (leszámítva Hungária önfeloszlatása és az újraalakulás közötti időszakot), hogy a különböző neveket viselő MTK egy évtizeden át ne nyerjen semmit. Az MTK góljait Szuromi Antal és Oborzil Sándor lőtték, Hidegkuti Nándor öt kiíráson belül harmadszor lett edzőként MNK-győztes – kétszer a győriekkel, egyszer az MTK-val. Az újpesti híveknek, noha klubjuk már 1922-ben is játszhatott a fináléban, 1969-ig kellett várni az első Magyar (Népköztársasági) Kupa-győzelemre. Öt (!) elveszített döntő után az Újpest nyert, miután Dunai II Antal, Bene Ferenc és Nagy László egy-egy góljával 3:1-re verte a korszak ezüstcsapatát, a Bp. Honvédot. Egy évvel később Baróti Lajos együttese ismételt 3:2-re legyőzte a története során először kupadöntős Komlói Bányászt. 1971-ben nem volt kupadöntő, 1972-ben, 14 éves szünet után, ismét a Ferencváros nyert. Vépi és Albert szerezték a Tatabánya elleni gólokat, a bányászcsapat kispadján dr. Lakat Károly ült, akivel a zöld-fehérek az addigi utolsó titulusukat, az 1968-as bajnoki címet megnyerték. Albert Flóriánnak ez volt az egyetlen hazai kupagyőzelme.

A Fradi egyébként nagyszerű sorozatba kezdett: attól kezdve négyszer is nyert a páros években. 1974-ben a második vonalbeli csapatként döntős Komlói Bányász, 1976-ban az MTK-VM, 1978-ban hosszabbítás után a Pécsi MSC ellen győzött. A köztes években 1973-ban a Vasas, 1975-ban az Újpesti Dózsa, 1977-ben a Diósgyőri VTK lett a győztes, mindannyiszor különlegességekkel. Negyven évvel ezelőtt döntött először tizenegyes-párbaj a fináléba jutásról, a Bp. Honvéd így ejtette ki a Videotont. (Érdekes, hogy a nemzetközi kupaporondon is a kispestieknek jutott az első szétlövés, a skót Aberdeen ellen.) A döntő szenzációs csatát, fordulatos 120 percet hozott. A mérkőzés hőse, az akkor a 20 éves Várady Béla mesterhármast szerzett. Azt megelőzően éppen 40 évvel korábban, 1933-ban született mesterhármas a kupadöntőben, a Ferencvárosból Takács II József négy, Sárosi György három gólt lőtt az Újpestnek. S még valami: a Vasas története során másodszor játszhatott MNK-döntőt, s másodszor nyert. Mindkétszer a Bp. Honvéd ellen, mindkétszer Baróti Lajos irányításával. 1975-ben az Újpesti Dózsa óriási favorit volt a szombathelyi Haladás VSE ellen. Erre a vasi zöld-fehérek a szünetben 1-0-ra, utána 2-0-ra vezettek Farkas László és a későbbi válogatott beállós, Kereki Zoltán egy-egy góljával. A hajrában ellenben egy olyan játékos segítette kupagyőzelemhez a lila-fehéreket, akitől azt nem igazán várták: a kor egyik legjobb védője, a gólszerzésben ellenben addig alig-alig jeleskedő Horváth József a második félidő közepén nyolc perc alatt három gólt is fejelt. Igazán szorgalmas volt a munka ünnepén – a döntőt május 1-én rendezték.

1977 még részben az előző korszakhoz, de már egy kicsit a következőhöz kapcsolódik. Az MNK-t Szabó Géza csapata, a Diósgyőri VTK nyerte, a körmérkőzéses négyesdöntőben jobb gólkülönbséggel megelőzve a Ferencvárost. Érdekes, hogy a Fradinak – miután 5-0-ra kikapott a Vasastól – még az sem volt elég, hogy a diósgyőrieket 3-0-ra megverte. A borsodiak az utolsó meccsükön Tatár György góljával 1-0-ra megverték a Vasast, de az is nagyon kellett, hogy előtte 4-1-re kiüssék az Újpesti Dózsát. Érdekes, hogy a Ferencváros a hetvenes években csak egyszer tudta megnyerni a bajnokságot, ellenben négyszer győzött a Magyar Népköztársasági Kupában, s még kétszer a második helyen végzett. 1979-ben azért, mert kikapott az eddigi története utolsó kupagyőzelmét elérő Rába ETO-tól. A mérkőzés egyetlen gólját Szabó Ottó szerezte. 1980-ban és 1981-ben is a Diósgyőri VTK és a Vasas a fináléba. Az előbbi esztendőben (amikor a legjobb nyolc közé olyan kis csapatok is bejutottak, mint a Gyöngyös, az Üllő és a Sabaria, sőt, a szombathelyiek az elődöntőben is csak 1-0-ra kaptak ki az angyalföldiektől) végül az aranykönyvének utolsó makulátlan fejezetét író DVTK 3-1-re nyert, a következőben a Vasas visszavágott, miután Szegeden Izsó Ignác góljával 1-0-ra győzött.

1982-ben és 1983-ban Temesvári Miklós kétszer is nyert az Újpesti Dózsával, előbb a Videotont 2-0-ra, majd a Bp. Honvédot 3-2-re legyőzve a döntőben. A székesfehérváriak elleni siker után Nagy László vette át a kupát, aki egy évvel később már nem játszott a döntőben, de kilenc bajnoki címmel és öt kupagyőzelemmel a háta mögött, az eredményességet tekintve klubrekorderként szerződött a svájci Locarnóba. 1982-ben Birkás Péter, 1983-ban Törőcsik András, Kisznyér Sándor és Kiss Sándor szerezte a kupagyőztes újpestiek döntőbeli góljait. 1984 újfent különleges év volt: először nyert úgy második vonalbeli együttes, hogy az élvonalbeliek is indultak. Abban a két esztendőben, amelyekben a Rába ETO Verebes József keze alatt bajnoki címet nyert, a zöld-fehérek még a legjobb nyolc közé sem jutottak az országos kupasorozatban. Ám utána finalisták lettek, igaz nem túl nehéz ágon. A második osztályban szereplő Siófoki Bányász (amely az idény végén feljutott az NB I-be) annál rögösebb úton menetelt: 120 perces csatában kiejtette a Ferencvárost, majd az elődöntőben 1-0-ra legyőzte az akkor élcsapatnak számító Tatabányai Bányászt. De a Rába ettől még óriási favoritja volt a székesfehérvári döntőnek. Vezetett is Szentes Lázár góljával a szünetben, de a balatoni olajbányászok Szabó József és Horváth I László révén fordítani tudtak.

1985-ben az évtized közepének első számú csapata, az 1984 és 1986 között három bajnoki címet nyert Bp. Honvéd nyerte meg a Magyar Népköztársasági Kupát, Kovács Kálmán és Détári Lajos két-két, Dajka László egy gólt szerzett a Tatabányai Bányász ellen 5-0-ra megnyert döntőben. 1986-ban dőlt el először tizenegyes-párbajban a kupa sorsa, a Vasas 120 percnyi gól nélküli csata után így gyűrte le a Ferencvárost. Miután Csorba belőtte a maga tizenegyesét, a vasas játékosok a levegőbe dobálták az – akkor még úgy hitték – az edzői pályától búcsúzó Illovszky Rudolfot. Az elődöntőbe egyébként még két alacsonyabb osztályú csapat, az Eger és a SZEOL-Délép jutott. 1987-ben, az évtizedben már harmadszor, az Újpesti Dózsa nyerte a serleget, Göröcs János volt a győztesek, az akkor először finalista a nagy csatában 3-2-es vereséget szenvedő Pécsi MSC edzője. A mérkőzés öngóllal dőlt el, Kollár Józsefről, az egykori újpesti kapusról került a pécsiek hálójába a labda. A következő három döntőben kivétel nélkül szerepelt a Bp. Honvéd, de csak egyet tudott megnyerni. 1988-ban meglepetésre a Békéscsabai Előre Spartacus nyerte meg a sorozatot, Csernus István, Gruborovics Tibor és Csató Sándor is bevette Disztl Péter kapuját. A 3-2-es diadal jelentette Csank János első nagy edzői sikerét. 1989-ben a Both József által irányított Honvéd 1-0-ra verte a Fradit, a gólt Fodor Imre lőtte. 1990-ben ellenben ismét kikapott az évtized végének legeredményesebb magyar bajnoki szereplője: a Garami József által irányított Pécsi MFC, Bérczy Balázs és Lehota István egy-egy góljával 2-0-ra nyert, s ezzel története legnagyobb sikerét érte el.

(Folytatjuk)