A magyar futball világraszóló sikere Áldozócsütörtökön

Az angolok a magyar válogatott első évtizedében négy hivatalos, országok közöti mérkőzést vívtak a meggypiros mezesek ellen. 1908-ban 7:0-ra, 1909-ben 4:2-re és 8:2-re győztek Budapesten. 1912-ben, a stockholmi olimpián 7:0-ra nyert a csapatuk, amely valójában, tekintve, hogy egy skót is volt köztük 'britnek' minősítendő. Ennél is fontosabb, hogy a végül a Vígaszdíjat megnyerő magyarok ellen nem is a legjobb angol futballisták játszottak, hanem amatőrök. Beleértve Vivian Woodwardot, aki viszont amatőr létére a kor egyik kiemelkedő klasszisa volt. (Kétszeres olimpiai bajnok, aki 23 mecsen 29 gólt szerzett az angol válogatottban, utóbbival 1958-ig tartotta az angol válogatott gólrekordját. Nem mellékesen: négy mérkőzésen játszott, s négyen lőtt gólt a magyaroknak. Összesen kilencet!) Még így is óriási, sokak szerint évtizedeen keresztül behozhatatlan volt a különbség a két ország futballja között.

Ám 1934-ben mégis elkapta az angolokat az üllői úton a magyar csapat!

Huszonöt év után látogatott el ismét az angol válogatott Magyarországra. 1934 tavaszán hiába vívta ki könnyedén a Fogl II Károly irányította bolgárok elleni selejtezőkön a magyar legénység a világbajnoki szereplés jogát, az erősebbnek számító válogatottak ellen egyáltalán nem ment neki a játék. Az angolok elleni összecsapást megelőző egy évben kikapott a svédektől Stockholmban, az olaszoktól Budapesten, a németektől Frankfurtban, az osztrákoktól Bécsben, s döntetlent játszott ugyancsak az osztrákok ellen a Hohe Wartén, s a csehszlovákok ellen Prágában. Csak a svájciak pesti legyőzése kozmetikázta valamelyest a bizonyítványt. Ráadásul Nádas Ödön a britek ellen nem tudta legjobbnak vélt, már a világbajnokságra is szánt tizenegyét pályára küldeni, hiányzott a két debreceni, Markos és Palotás, s a kapitány mérkőzéseken át keresgette a hátvédkettős ideális összetételét, miután Korányi az őszi lábtörése miatt kidőlt a sorból. A sok jelölt (Mándi és Kis a Hungáriából, Bíró a III. kerületből, Tőrös a Phöbusból, Futó az Újpestből és Vágó) közül végül végül a Bocskai újoncát, Vágót választotta a rutinos Sternberg párjául. A csapatot úgy állította össze, hogy olyan játékosok alkossák, akik fizikailag felveszik a versenyt az angolokkal. (Elsősorban Avarra és Toldira illett a megállapítás.) A kapitány a  Háda József – Vágó József, Sternberg László – Szalay Antal, Szűcs György, Lázár Gyula – Rökk Ede, Avar István, Sárosi György, Toldi Géza, Kemény Tibor tizenegy mellett döntött.

Érdekes apróságokról számolt be a Nemzeti Sport korabeli tudósítása a mérkőzés előtti percekről tudósítva. Kiderül belőle, hogy az angolok voltaképpen felettébb lenézték az ellenfelet, illetve a magyar vendéglátókat: 'Az angolok a szállójukban öltözködtek. Fodor dr. már nagyon sürgette őket háromnegyed ötkor, hogy induljanak, mert a közlekedésben könnyen torlódás állhat be közvetlenül a meccs előtt. Nem volna kellemes, ha kezdésre nem volna ott éppen az angol csapat. Az angol vezetők igen udvariasan, de határozottan kijelentették, hogy a pálya öltözői olyan szánalmas állapotban vannak, hogy ott nem öltözhet a csapat. Emiatt pedig korábban nem fognak felöltözni. Nem volt azonban baj. Idejében megérkezett a pályára a csapat. A játékosok ledobálták felöltőjüket és leültek a padokra. A meccsről nem esett egyetlen szó sem. Nem is lett volna rá idő. A vezetők előbb a magyar vezetőkkel intézték el, hogy játékoscsere lesz. Azért sikerült Whittakert, az angolok edzőjét egy őszinte pillanatában elcsípni, éppen amikor kifelé tartott az alagútban: 5:0-ra győzünk – mondta.'

Hát nem győztek! Sőt, még annak is örülhettek, hogy szépíteni tudtak 0:2 után. A magyar csapat az újpesti Avar „Ricsi” révén szerzett vezetést az 56. percben. (Toldi Sárosihoz játszik. Ez körülbelül 30 méternyire van a kaputól és Rökkhöz továbbít. A szélsőtől pompásan jön befelé a labda, a hatossal egy vonalban áll Toldi és Avar, de a veszély szagára befutott már a két hátvéd és két fedezet is. Toldi kissé baloldalt állva, ahogy kapja a labdát, nyomban át is tolja Avarnak, ő szabadon áll, de erősen dőlnie kell, hogy a labdára jól lendíthesse a lábát. Így ken bele a hatoson a labdába és a lövése a későn vetődő és a lábaktól keveset látó, tehetetlen Moss mellett védhetetlenül megy be a hálóba. Avar a lövés után egyensúlyát vesztve elesik, de rögtön nagy örömmel ugrik fel 1:0.).

Tizenhárom perccel később jött a második gól, Sárosi György találata. (Lázár szenzációs passzal szökteti a félpályán túlról Keményt. A szélsőt nem tudják fogni, centerezése ideális. Sárosi kapja, Toldihoz fejeli át, Toldi sarokkal passzol vissza hátra, mert nem tud lőni s látszólag már el is rontotta a helyzetet. A labda azonban a Toldi mögött tisztán álló Sárosihoz pattan s ő 10 méterről habozás nélkül a későn vetődő kapus mellett a jobbsarokba vágja. 2:0.) Az angolok csak a 81. percben a középcsatár, Tilson révén szépítettek.

A Nemzeti Sport pontosan értette a mérkőzés és a győzelem jelentőségét: 'Ez a győzelem sok keserű kiábrándító kudarcot tesz jóvá. Ugyanezen a pályán négy évvel előbb értük meg a magyar futball Mohácsát az olaszoktól elszenvedett 5:0-ás vereséget. Ez az 5:0 a magyar futball szomorú korszakának kezdetét jelentette: az önbizalom megroskadását, a közönség elkedvetlenedését, kiábrándulását, a zászlótól való elpártolását. Úgy érezzük, hogy az Áldozócsütörtöki világraszóló magyar győzelem és pompás játék helyreállítja a magyar játékosok megingott önbizalmát, helyreállítja a nemzetközi tekintélyünket s egyengeti a magyar válogatott útját a világ legelőkelőbb színpadai felé. És — ami a legnagyobb sikernek fog számítani — végleg elűzi a magyar futball fölül ama bizonyos 5:0 sötét árnyát ...'

Legközelebb 1967-ben lépett pályára a magyar válogatott május 10-én, s ismét győzött. Kevésbé jelentett meglepetést, noha a hollandok a két csapat előző őszi Eb-selejtezőjén döntetlent értek el a vb-negyeddöntős magyar ellen. Illovszky Rudolf a Tamás Gyula – Mátrai Sándor, Mészöly Kálmán, Szűcs Lajos, Ihász Kálmán – Göröcs János, Rákosi Gyula – Molnár Dezső, Bene Ferenc, Albert Flórián, Farkas János tizeneggyel kezdett, az ellenféltől hiányzott az ifjú csillag, a magyarok elleni rotterdami találkozón debütált Johan Cruyff, akit a következő, a csehszlovákok elleni meccs után a kiállítása miatt egy évre eltiltottak a válogatottságtól. A hetvenes évek nagy klubsikereinek részesei közül viszont játszott Wim Suurbier, Rinus Israel és Piet Keizer.

A Népstadionban sokkal simábban alakult a mérkőzés, mint Rotterdamban. Mészöly Kálmán a hetedik percben szerzett vezetést, méghozzá a visszatérő Göröcs János akciójából kiharcolt büntetőből. (Göröcs ezt megelőzően 370 nappal korábban, a lengyelek ellen szerepelt a nemzeti tizenegyben.) A második gól egy másik Vasas-játékos, Farkas János érdeme volt, aki elvette a labdát Rinus Israeltől, aztán a kapuba lőtt. A második játékrészben a hollandok az Ajax jobbhátvédje, Wim Suurbier góljával szépítettek, de nem tudtak egyenlíteni. (Magyarország–Hollandia 2:1)

A harmadik május 10-i válogatott mérkőzésünk döntetlent hozott, de érdemes nagyon megbecsülni. 1988-ban az Európa által a négy évvel korábbi kontinensbajnokságon az elődöntőbe jutáskor felfedezett, s az 1986-os világbajnokságon is nagyszerű benyomást keltő dán válogatott volt. A budapesti csapatot a nyolcvanas évek első felének nagy generációja és az 1992-es Európa-bajnok csapat néhány ásza alkotta, készülve az 1988-as Eb-re. Olyan remek futballisták jártak a Népstadionban, mint Peter Schmeichel, John Sivebaek, Morten Olsen, Sören Busk, Jan Mölby, Flemming Povlsen, Jesper Olsen, John Jensen, Henrik Andersen és Michael Laudrup.

Bálint Lászlónak technikai igazgatóként ez volt az ötödik meccse a válogatott élén, egyben két hónap alatt az ötödik mérkőzése. Az angolok elleni 0-0 nem számított rossz eredménynek, az izlandiak és a törökök legyőzése akkor még a papírformát jelentette, a vb-negyedik belgák elleni brüsszeli 0-3 nem jelentett drámát. A mérkőzés előtt a kapitány nagy húzása Mészáros Ferenc reaktiválása volt, a Portugáliában védő, akkor már 38 éves kapus akkor már hat éve, a spanyolországi világbajnokság óta nem szerepelt a nemzeti tizenegyben. A mezőnyjátékos-posztokon Kozma István, Pintér Attila, Balog Tibor, Sallai Sándor, Varga István, Détári Lajos, Fitos József, Sass János, Kiprich József, Vincze István, valamint csereként beállva Bognár György és Esterházy Márton játszott. A magyar csapat kétszer vezetett (előbb Kiprich,majd Bognár góljával), de a dánok kétszer egyenlítettek, Per Frimann-Hansen és John Eriksen révén. Másodszor a 89. percben – kevés hiányzott a magyar győzelemhez.