A nap, amikor minden sikerült

Az első dátum 1917, amikor valójában jótékonysági, a török Vörös Félhold segélyszervezet javára rendezett mérkőzést játszott a háborús időkben Ausztria és Magyarország válogatottja. A magyar csapat remekelt 12 000 néző előtt, a bécsi WAC-pályán: 4:1-re győzött. A Minder Frigyes szövetségi kapitány által vezetett, Platkó Ferenc – Feldmann Gyula, Siegl József – Kertész II Vilmos, Kertész III Adolf, Vágó Antal – Taussig Imre, Urik József, Schaffer Alfréd, Schlosser Imre, Szabó Péter összeállítású tizenegyben hét MTK-s, két Törekvés-, valamint egy-egy Vasas- és FTC-játékos kapott helyet. A jók közül is kiemelkedett Schaffer Alfréd, azaz Spéci, aki hármat lőtt a négy magyar gólból. (A mérkőzés további találatait Schlosser Imre és az 'osztrák' Václav Prošek szerezték. Az idézőjelet indokolja, hogy Prošek és a középcsatár Jan Vanik valójában csehek voltak. Az egykori osztrák császárság cseh kormányzótanácsa feloszlatta a Cseh Labdarúgó-szövetséget és a csapatokat az osztrák szövetségbe igyekezett bekényszeríteni. Néhány cseh egyesület erre belépett az Osztrák Labdarúgó-szövetségbe. A válogatáskor figyelembe vették a cseh játékosokat, akik közül a Slavia játékosai hajlandóak voltak szerepelni az osztrák válogatottban. E találkozón debütált az első két 'fecske'.) A mérkőzés után Schlosser Imre, a magyar csapat kapitánya átvette a Monarchiába akkreditált török nagykövet által felajánlott nagy ezüstserleget.

Talán a magyar labdarúgás fiatalabb barátai nem is tudják: hiába számított az Aranycsapat az 1952-es helsinki olimpia első számú esélyesének, a sorsolás szeszélye folytán selejtezőre kényszerült. Turkuban olyan csapattal játszott, amelynél erősebbel a tornán sem találkozott. A románok ugyanis nagyon erős csapattal érkeztek az olimpiára, köztük több magyar futballistával (Perényi József, Serfőző Gábor, Kovács József, Farmati Zoltán). A csapatkapitány, Perényi József régi ismerősként ölelte meg Lóránt Gyulát a kezdés előtt: a Nagyváradi AC színeiben együtt nyertek magyar bajnoki címet 1944-ben. A később oly’ sok bosszúságot okozó szovjet Nyikolaj Latisev által vezetett mérkőzésen a magyar csapat a Grosics Gyula – Dalnoki Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály – Kovács Imre, Bozsik József – Budai II László, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán összeállításban játszott. A gólokat Czibor Zoltán és Kocsis Sándor szerezték, a román Ioan Suru csak a 86. percben szépített (2:1). Az Aranycsapat pedig aztán meg sem állt az olimpiai bajnoki címig.

1956-ban egy új korszak kezdetét jelentette a július 15.-i, lengyelek elleni mérkőzés. Hosszú évek és 69 mérkőzés után először nem Sebes Gusztáv irányította a magyar válogatottat. Az előző félév rossz eredményei megtették negatív hatásukat: 'mindössze' 48 000 néző látta a találkozót a Népstadionban, amelyben az addig 80 000 nézőnél kevesebbet egyetlen válogatott meccsen sem regisztráltak. Az új kapitány, Bukovi Márton az Aranycsapat alaptizenegyéből csak Buzánszky Jenőt, Budai Lászlót, Kocsis Sándort és Puskás Ferencet állította a csapatba. Ilku István előtt a Buzánszky, Mátrai Sándor, Dalnoki Jenő, Szojka Ferenc, Kotász Antal, Budai II László, Kocsis Sándor, Szusza Ferenc, Puskás Ferenc, Fenyvesi Máté alkotta tízes kezdett. Szusza helyére a 32. percben Machos Ferenc állt, de az újpesti csatár a második félidőre visszatért a megsérült Puskás Ferenc helyére. A világ egyik legnagyobb lövőerejű játékosának bikázása úgy eltalálta Szymkowiak kapust, hogy szegényt két percig ápolták. Az első játékrész nem hozott jó játékot, Kempny révén a lengyelek a tizedik perctől vezettek, ezt Kocsis a 40. percben kiegyenlítette. A második félidő ellenben a magyaroké volt: Kocsis, majd Szusza és Machos is szerzett egy-egy gólt. A magyar válogatottból hiányoztak a KK-elődöntőben szereplő Bp. Vasas és Bp. Vörös Lobogó játékosai. Közülük a következő, a jugoszlávok elleni találkozón már játszott Kárpáti Béla, Berendy Pál, Börzsey János, Sándor Károly és Hidegkuti Nándor is.

Minden korábbinál nagyszerűbb győzelmet hozott az 1966-os, liverpooli vb-mérkőzés a kétszeres világbajnok brazilok ellen. A jegyzőkönyvek bejegyzése fontos, de csak nagyvonalakban idézi a diadalt:

Magyarország–Brazília 3:1 (1:1)
1966. július 15., Liverpool, Goodison Park, 50 000 néző. Vezette: Dagnall (angol).

Magyarország: Gelei  – Mátrai – Káposzta, Mészöly, Sipos, Szepesi  – Mathesz, Albert , Rákosi  – Bene, Farkas
Brazília: Gilmar – D. Santos, Bellini, Altair, P. Henrique – Gerson, Lima – Garrincha, Tostão, Alcindo, Jairzinho

Gólszerző: Bene (3. perc), Tostão (14. perc), Farkas (65. perc), Mészöly (75. perc – 11-esből).

A mérkőzés megérdemel ennél bővebb visszatekintést is. A brazilok nem is nagyon titkolták, tartanak a magyar válogatottól. Nem felejtették el, hogy 1954-ben éppen az akkori Aranycsapat ütötte el őket az elődöntőbe jutástól – az volt az 1966-os torna előtt az utolsó vereségük. Azután nyertek két világbajnoki címet Svédországban és Chilében, majd Angliában legyőzték a bolgárokat. Azon a találkozón egyébként nem csak győztek, de veszítettek is: Pelé, a világ valaha volt legjobb játékosa megsérült, kénytelen volt kihagyni a liverpooli mérkőzést. A magyar válogatottat aggódva engedte el a közvélemény az angliai tornára, a januári, a Royal Gardenben megtartott sorsolás után szinte mindenki egyetértett abban, hogy nagyon nehéz csoportba került a válogatottba. Még nehezebbe, mint Chilében, pedig az is borzasztó volt... A portugálok elleni mérkőzést ítélte mindenki döntőnek, arra számítva, hogy azt, valamint a bolgárok elleni találkozót megnyerve akár ki is kaphat a csapat a braziloktól. Eusébio és társai azonban 3:1-re legyőzték a magyar válogatottat. Így aztán sorsdöntővé vált az aranyzöldek elleni, liverpooli 90 perc.

A magyar csapat nagyszerűen kezdett, s már a 3. percben vezetett: 'A  jobb oldalon Sipostól indult el a támadás. Meredeken Benéhez továbbított. Bene egy csellel bejátszotta magát a 16-osra. Igen nyugodtan, higgadtan kicselezte először P. Henriquét, aztán Altairt, Gilmar kiindult kapujából, Bene tovább rohant a kapu felé, jobbal elhúzta a labdát a keresztező Bellini elől, aztán ballal hét méterről laposan a kapu bal oldalába küldte, 1:0 Magyarország javára.' – írta le a gólt a Népsport tudósítója.

A 14. percben egyenlítettek a brazilok: egy szabadrúgás után lepattanó labdát Tostão a bal felső sarokba bombázott, 1:1. A magyar csapat a folytatásban is fölényben játszott, de a védelem bravúrjaira is szükség volt: Sipos Ferenc, például, elképesztő mozdulattal húzta ki a labdát. A másik oldalon Bene Ferenc és Farkas János helyzete után is csak szerencsével tisztáztak a brazilok, vagy éppen Gilmar védett nagyszerűen. A második félidő derekán csodálatos gólt lőtt a magyar válogatott: 'A 65. percben parádés magyar támadás alakult ki. Albert kitűnő labdát tálalt Bene elé, aki elfutott a jobb oldalon. Pompásan ívelte be a labdát középre. Farkas jó ütemben érkezett, s 8 méterről, kapásból, hatalmas gólt lőtt a kapu bal oldalába, 2:1.' – írta a tudósító. Szemléletes leírás, de még ez sem adhatja vissza, milyen fantasztikus gól született. A világbajnokságok történetének egyik legszebb gólja. Az utolsó negyedóra kezdetén eldőlt a meccs: 'A 75. percben újabb magyar gólt üdvözölhetett a közönség, Alberttól indult a támadás, a csatár a félpályáról vezette fel a labdát, majd Bene elé tálalt a 16-oson, Bene egy csellel becsapta P. Henriquét, s a védő kétségbeesésében elhúzta a kitörő csatár lábát. A játékvezető határozottan mutatott a 11-es pontra. A büntetőhöz leállított labdának Mészöly futott neki, s laposan, nagy erővel a jobb alsó sarokba helyezett, 3:1.'

S az utolsó percekben már az sem számított, hogy Dagnall nem adja meg Farkas János szabályos gólját, hogy Mészöly Kálmán megsérült, s óriási fájdalmak közepette, felkötött karral tért vissza a pályára,  vagy hogy a brazilok néhány olyan belemenésre ragadtatták magukat, amely az 1954-es magyar–brazilt idézte.

A magyar csapat 3:1-re nyert. Pelé ugyan nem játszott a braziloknál, s noha az aranyzöld mezeseket az utókor néha 'átmeneti' válogatottnak értékeli, amely hidat képezett az 1962-es és az 1970-es világbajnok gárda között, tegyük azt hozzá, a magyarok ellen pályára lépett tizenegyből heten (Gilmar, Djalma Santos, Bellini, Gerson, Garrincha, Tostão és Jairzinho) játszottak megnyert világbajnoki döntőben!

Értékelésnek nem is választhatnánk érdekesebbet egy semleges újsáírónál, az angol Brian Glanville-nél, aki 'World Cup' (Világbajnokság) című könyvében így emlékezett a mérkőzésre: 'A második forduló fantasztikus mérkőzést hozott a magyarok és a brazilok között az Everton pályáján. Olyat, amit okkal sorolnak a világbajnokságok történetének legpazarabb találkozói közé. Izgalmas, drámai csata volt látványos gólokkal, tömény izgalommal – szédítő sebességen játszva. Ez volt egyébként a brazilok első világbajnoki veresége 1954 óta. A sérült Pelé helyén Tostão játszott, Denilsont pedig Gerson, egy a védekezéshez is értő fedezet pótolta. A veteránok közül Djalma Santos és Garrincha néhány napon belül már a második mérkőzést játszotta. A magyarok is változtattak, például Szentmihályi helyére Gelei került a kapuba. De nem a felsoroltak, hanem Albert uralta a pályát, kihasználta, hogy a brazilok nem őrizték elég szorosan, csodálatosan dirigálta a magyarok zenekarát. Ha kellett okosan futott a labdát tartva, ha kellett remekül passzolt, ha kellett, egyéni akcióra vállalkozott. A mérkőzés végén, amikor a játékos-kijáróhoz ment, hogy igyon egy kis vizet, a közönség egy emberként kiáltozta a nevét: Al-bert, Al-bert. A magyarok már a harmadik percben vezettek, a kis Bene átkígyózott a nehézkes brazil védelmen, aztán a lehető legszűkebb helyen Gilmar hálójába zúdította a labdát. Ettől a pillanattól kezdve a magyarok kezében volt a mérkőzés. A védekezésük egyszerűen remek volt, a korán megőszült Mátrai tökéletesen söprögetett az izomkolosszus Sipos és Mészöly mögött, ráadásul Sipos még a támadások indításába is bekapcsolódott. A fedezetek, sőt nem ritkán a hátvédek is ügyesen törtek be a két pazar és gyors csatár által üresen hagyott területekre. A brazilok számára felcsillant a remény, amikor 14 perc elteltével Lima szabadrúgása után Tostão a kapuba rúgta a lepattanó labdát. De a félidei 1:1 nem volt több számukra illúziónál. A magyarok hamarosan ismét magukhoz ragadták a vezetést, mégpedig Farkas bámulatos góljával. Albert okos labdavezetése és átadása megint bajt hozott a brazil védőkre, akik mögül Bene kirobbant a labdával, elvágtatott, s hajszálpontos, erősen meglőtt beadását követően az érkező Farkas beágyúzta a labdát a rövid sarokba. A közönségnek először elállt a lélegzete, majd vad üdvrivalgásba tört ki. Tíz perccel később Mészöly tizenegyesgólja már csak az utolsó szög volt a brazilok koporsójában.”