Ábel, aki világsztár lett a Mondialon

Zsengellér Gyula, becenevén Ábel 1915. december 27-én született Cegléden. Szülővárosának csapatában a Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE) Ceglédi Sportegyesületben kezdte karrierjét 1929-30-ban, majd következett a Salgótarjáni Bányász, amelyben 1936-ig futballozott.

Az SBTC történetéről 1998-ban kiadott klubtörténeti könyvben az akkor 89 éves Aczél Béla, az egykori elnökhelyettes, majd elnök felelevenítette, hogyan is került 15 évesen a ceglédi srác Salgótarjánba: „Zsengellér bátyja Salgótarjánban volt csendőrparancsnok. A százados úr szerette a labdarúgást, s a csendőreit gyakran kivezényelte játszani. Azok meg nem merték kicselezni, mgnem rájuk ripakodott, cselezzetek már ki, marhák, most nem vagyok parancsnok! Ábel nála, a bátyjánál lakott, itt járt középiskolába. Alighogy letelt a tanítási idő, már szaladt is focizni. Nem lehetett nem észrevenni a tehetségét. Tizenöt évesen le is igazolta az SBTC.” Zsengellér Gyulával az SBTC kétszer (1933, 1935) is megnyerte az országos amatőrbajnokságot. A fekete-fehérek az 1935–1936- os idényben már a Nemzeti Bajnokságban, a legmagasabb osztályban vettek részt. elnek becézett, még mindig csak 19 éves csatár az első hazai mérkőzésen mesternégyessel tette le a legjobbak között is a névjegyét (SBTC–Soroksár 4:3). Bár az idény végén a tarjániak kiestek, a 24 mérkőzésen 19 gólt szerző Zsengellér Gyula már nem követte társait a második vonalba.

Akkoriban már a legjobb amatőrjátékosok között jegyezték, csak azért nem jutott ki a végül olasz győzelemmel véget ért berlini olimpiára – s talán azért esett ki olyan gyorsan ott a magyar csapat – mert az akkoriban vele profi szerződést kötő Újpest már nem engedte el. Az addigra már főiskolai világbajnok, amatőr-válogatott „Ábel” 3000 pengőt kapott 20 évesen a lila-fehérektől a szerződésért. Másfél FIAT-ot lehetett venni belőle. Újpesten szinte azonnal nagy sztár lett. A lila-fehérek történetében csak Szusza Ferenc lőtt több gólt, nála többször senki sem volt az újpestiek közül a honi élvonal gólkirálya (ötször: 1938, 1939, 1943, 1944, 1945). A külföldre távozásáig, 1947-ig az Újpest FC, illetve az UTE tagjaként négyszeres bajnok (1939, 1945, 1946, 1947), egyszeres KK-győztes (1939) lett. 302 bajnoki mérkőzésen 368 gólt szerzett. A lila-fehérekhez szerződése után 1946-ig mindössze egyetlen teljes idénye akadt, amelyben ne szerzett volna legalább 25 bajnoki gólt, akkor is akadt „mentsége”, 1939. október 29-én eltörte a lábát Kassán, s csak közel fél év után, 1940 áprilisában tért vissza. 1947-ben ő volt az utolsó magyar labdarúgó, akinek a szövetség engedélyt adott a külföldi szerződésre.

Három évet Olaszországban játszott (AS Roma 1947–1949, Anconitana 1949–1950), majd egyéves edzői munka után több magyar társával Kolumbiába szerződött, s a Deportivo Samarios Santa Martában játékos-edzőként zárta le rendkívül eredményes karrierjét. Három országban 394 élvonalbeli mérkőzésen 416 gólt lőtt. A magyar válogatottban 1936. december 2. és 1947. augusztus 20. között 39 mérkőzésen 32 gólt szerzett, utolsó mérkőzései egyikével a Balkán Kupa győztese lett. A világbajnoki ezüstéremmel és a góllövőlistán kiharcolt második hellyel zárt 1938-as világbajnokság után – Lázár Gyula, Sárosi György dr. és Bíró Sándor társaságában – meghívást kapott az Európa-válogatottba. Itthon csak ő kapott kiutazási engedélyt, így egyedül képviselte a magyarokat Anglia legjobbjai ellen.

Edzőként dolgozott Olaszországban (1950: AS Cosenza, 1959–1961: AS Cosenza, 1961–1962: Salernitana, 1962–1964: US Sarom Ravenna, 1970–1972: Cosenza, szaktanácsadó), Görögországban (1964–1965: Apollon Kalamaria, 1972–1974: Olympiakosz Volosz) és Cipruson (1953–1956: Pezoporikosz Larnaca, 1956–1957, 1965–1966, 1974–1976: APOEL, 1958–1959: ciprusi szövetségi kapitány, 1968–1970: Anorthoszisz, 1976–1979: APOP Paphosz). Nicosiában hunyt el, 1999. március 29-én.