Csak az osztrákokat kerüljük el május 2-án!

1909-ben nevezetes mérkőzést játszott a Minder Frigyes által irányított magyar válogatott a bécsi Cricketterek pályáján. Akkor már társadalmi eseménynek számított itthon is a futball, közel száz szurkoló kísérte el a csapatot, köztük sok hölgy! Minder amolyan „közönségválogatottat” állított össze, talán csak azon vitatkoztak néhányan, hogy a BTC kapusa Bihary (Büchelmayer) Ferenc, vagy az MTK ifjú kapuvédője, Domonkos László van-e jobb formában. A mezőnyjátékosokat akár közfelkiáltások alapján is válogathatta volna a kapitány: Rumbold és Szendrő, Bíró, Bródy és Vágó-Weisz, s különösen a csatársor Sebestyén, Kertész II, Koródi, Schlosser, Borbás ötöse vitathatatlan klasszist képviselt. Túl azon, hogy Schlosser Imre, Slózi nagy meccseként került be e találkozó a krónikákba – először fordult elő, hogy egy magyar csatár válogatott mérkőzésen, Budapesten, sőt a Millenáris-pályán kívül három gólt is szerzett –, a magyar legényeknek még egy ok miatt volt alkalmuk ünnepelni: először tudtak győzni Bécsben!

Hat évvel később már kevésbé sikerült jól az osztrákok elleni találkozó, más időket éltünk. 1915. május 2-án 5:2-re kikapott a magyar válogatott a Hungária úton 'örökös' riválisától. Fordult a kocka: az osztrákok meg ekkor nyertek először Budapesten! Érdekes, hogy három játékosunk megmaradt a hat évvel korábban ezen a napon Bécsben sikert aratott együttesből, Schlosser, Borbás dr. és a kint gólt szerző Bíró Gyula. Ezúttal egyikük sem talált a kapuba, a Zsák – Kőszegi, Csűdör – Bíró, Rozsos, Kocsis – Klement, Konrád II, Pataki, Schlosser, Borbás összetételű, a katonai szolgálatok miatt, elsősorban a fedezetsorban közel sem a legjobb erőivel kiálló magyar csapat egyik gólja öngólból esett, a másikat Pataki Mihály, a Pityke szerezte. Az osztrákok legjobbja még mindig a „bécsi Slózi”, az akkor már 32 éves Johann Studnicka volt, aki már 1902-ben, a két ország első hivatalos mérkőzésén három gólt rúgott a magyaroknak.

A harmadik május másodikai mérkőzést is az osztrákokkal vívta a magyar csapat, ami aligha meglepő, hiszen az 1920-as volt a válogatottunk 74. hivatalos mérkőzése, s egyben a 46. meccs a két ország találkozóinak sorában. Ezúttal ismét Bécs volt a színhely, a BTC korábbi bajnok futballistája, Harsády József ezen a találkozón debütált szövetségi kapitányként. (Tulajdonképpen Fehéry Ákost helyettesítette.) Két újoncot avatott, a később Olaszországban szép karriert befutott Viola József és Lhottka Ferenc is a Törekvés gárdájából került a nemzeti tizenegybe. Utóbbi először és utoljára. A Varga – Feldmann, Fogl II – Viola, Nyúl I, Kertész III – Braun, Kertész II, Pataki, Tóth II, Lhottka tizenegy Tóth II (azaz Tóth Potya, a későbbi legendás tréner) és Pataki Mihály góljával kétszer is vezetett, de nem tudott nyerni (2:2). Az osztrákok kapuját egyébként Willy Meisl (a futballvezér, a szövetségi kapitányi posztot is ellátó Hugo Meisl öccse), a később Londonban letelepedett neves újságíró védte. Ez volt az egyetlen válogatottsága.

1926-ban sem változott az ellenfél, az osztrákok ellen lépett pályára a magyar csapat a Hungária körúton. Szinte minden úgy alakult, mint 1914-ben, ugyanezen a pályán, háromgólos vereséget szenvedett a válogatott (0:3). Ez volt az utolsó előtti válogatott meccsünk az úgynevezett amatőr korszakban. Kiss Gyula szövetségi kapitány finoman fogalmazva kísérleti csapatot rakott össze. A Remete – Papp L., Dudás – Rebró (Raix), Búza, Nádler – Tóth II, Takács II, Kovácsy (Stófián), Spitz, Kohut alakulatból csak az akkor 22 éves Takács II József, valamint a 19 éves Kohut Vilmos emelkedett később a magyar futball legendás játékosai közé. Az akkor már a Fradi csapatát edző Tóth Potya Istvánnak ez volt az utolsó mérkőzése a válogatottban. A kispesti Raix Gusztáv mindössze egyetlen percre állt be az első félidő 14. percében a lábát fájlaló Rebró Béla helyére, utána az MTK fedezete visszavette a helyét.

1940. május 2. végre győzelmet hozott! Az ellenfél az Üllői úton az akkor még önálló államisággal nem rendelkező Horvátország volt. (A találkozó előtt a rendezők eljátszották a jugoszláv, a horvát és a magyar himnuszt, valamint a Rákóczi indulót is.) A Nemzeti Sport – talán némi túlzással – Európa legerősebb két csapatának nevezte a mérkőzőket, kiemelte a védelmek remek teljesítményét, s megállapította, hogy „idei ellenfeleink közül a horvát volt a legjobb”. (Az esztendő első négy hónapjában a svájciakkal és a németekkel játszott Ginzery Dénes legénysége.) A Csikós – Pákozdi, Sárosi III, Polgár – Király, Balogh I – Kincses, Sárosi dr., Toldi, Dudás, Gyetvai összetételű, már a WM-rendszert próbálgató tizenegy a győztes gólt a 86. percben szerezte meg, Dudás János, az akkor már végnapjait élő Hungária balösszekötője révén.

1948. május 2-án visszatértünk az osztrákok elleni mérkőzések sorához. A bécsi Práterben egy tulajdonképpeni Újpest, Ferencváros, Kispest vegyes kapott ki 3:2-re, amelyet a Szentlőrinci AC fedezete, Tagányi Árpád, a helyére beállt, csepeli Rákosi Ferenc, s a Győr balszélsője, Gőcze Sándor egészített ki. Az osztrákok egy szerencsés góllal nyertek a hajrában, pedig a Gallowich Tibor által összeválogatott Henni – Rudas, Kispéter, Balogh II – Bozsik, Tagányi (Rákosi) – Egresi, Szusza, Deák, Puskás, Gőcze alakulat nagyon erős volt. A magyar gólokat két gólzsák, Szusza Ferenc és druszája, a Bambának becézett Deák szerezte. A győztes oldalra is jutottak azért „ászok”, elég csak Zeman, Happel, Ocwirk, Melchior I és a döntő gólt szerző Körner II nevét felidézni.

1964-ben feltettük a régi lemezt: május 2-án Bécsben játszott a magyar csapat, s kikapott. Baróti Lajos válogatottja éppen a franciák elleni Eb-negyeddöntők (tulajdonképpen: Nemzetek Európa Kupája-negyeddöntők) között volt, az egy héttel korábbi párizsi 3:1 után bocsánatos bűn volt a bécsi botlás. (Főleg, hogy május 23-án Sipos Ferenc és Bene Ferenc góljával Pesten is nyert a válogatott a franciák ellen, és bejutott a négyesdöntőbe.) A Práterben a Szentmihályi – Mátrai, Mészöly, Sárosi – Nagy I., Sipos – Göröcs, Rákosi, Albert, Tichy, Fenyvesi összeállítású alakulat egy büntetőből kapott góllal szenvedett vereséget az egyetlen kétszeres BEK-győztes magyar edző, Guttmann Béla által dirigált osztrák válogatottól.

Ha nem az osztrákokkal kellett játszani, nem is volt olyan nagy gond. 1970-ben egy lengyelek elleni mérkőzés jutott erre a napra. Ez volt a marseille-i vereség után kinevezett szövetségi kapitány, Hoffer József első hazai mérkőzése a válogatott élén. Hoffer, ellentétben az április 12-i, jugoszlávok elleni találkozó hét újoncával, ezúttal csak a pécsi Konrád Jánost dobta a mélyvízbe. A Tamás – Noskó, Páncsics, Konrád, Fejes – Dunai III, Halmosi – Fazekas, Kocsis L., Bene, Karsai a jobb- és a balszélső egy-egy második félidei góljával simán, 2-0-ra nyert. A mezőny legjobbja Fazekas László volt.

Legutóbb 1979-ben játszott a magyar csapat hivatalos válogatott mérkőzést május 2-án. Kovács Ferenc irányításával, a görögök ellen, a Népstadionban. Noha előző ősszel a görögök 4-1-re nyertek Szalonikiben a még az argentínai világbajnokság utóhatásait érző magyar csapat ellen, a hazai 0-0, a döntetlen csalódást keltett. Ám a Katzirz – Török, Bálint, Kocsis I, Kutasi – Kovács B., Csapó (Magyar I), Zombori – Fazekas, Törőcsik, Fekete (Kuti) összeállítású magyar csapat nem tudta feltörni a görögök védelmét. Pedig a végelszámolásnál kiderült, ha a magyar csapat megnyeri ezt a meccset, kijutott volna az olaszországi Európa-bajnokságra. Így meg a görögök utaztak.