Húsz éve hunyt el az ezüstcsapat kapitánya

Sárosi (eredetileg Stefancsics) György dr. 1912. szeptember 16-án született Budapesten. Beceneve, a Gyurka fogalommá lett a magyar labdarúgásban. György volt sok más a válogatott történetében – még az 1938-as vb-ezüstérmes csapatban is akadt még egy, az újpesti Szűcs –, de Gyurka csak egy, ő. A harmincas évek elejétől szűk két évtizeden át az ország legünnepeltebb, legnépszerűbb futballistája volt, aki 1937 augusztusában a kor talán legdivatosabb magazinja, a Színházi Élet címlapjára is felfért. Körülrajongott színésznők követőjeként és elődeként. Hét évvel fiatalabb öccse, Sárosi III Béla tizenkilenc alkalommal szerepelt a válogatottban. Idősebb öccse, Sárosi II László válogatott vízilabdázó volt.

„Sárosi I” 1925 és 1927 között (még Stefancsics néven) a MAFC ifistája volt, majd a Ferencvároshoz került. Két évvel később mutatkozott be az első csapatban. A zöld-fehéreknél az 1931. március 15-én játszott, a Bástya elleni 7:0-val kezdve az 1948. április 18.-i a Vasas elleni 2:0-ig 646 mérkőzésen 636 gólt szerzett. Előbbi évtizedeken keresztül klubcsúcsnak számított, 2010-ben szárnyalta túl Lipcsei Péter, ám gólrekordja alighanem örökre megdönthetetlen. (Bajnoki mérlege: 384/350). Öt bajnoki címet nyert, ötszörös kupagyőztes, KK-győztes, a sorozat történetének gólkirálya volt. Távozásakor nemcsak a zöld-fehér klub labdarúgója, hanem főtitkára is volt.
1931-ben – hosszas huzavona után – aláírta az első profi szerződését is. Akkoriban a sajtó sokat támadta az ifjú futballista édesapját, aki egyszerű szabómester létére nagyon racionálisan, a fia érdekeit szem előtt tartva tárgyalt Gyurka jövőjéről. Amikor végre beadta a derekát (miközben azt is hangoztatta, hogy ha a Ferencváros nem akar megállapodni a „gyerekkel”, a család kénytelen lesz elfogadni egy török klub ajánlatát), mindenki fellélegzett a Fradiban. Két héttel később pedig Sárosi György bemutatkozott a profi csapatban, a Nemzeti Bajnokságban. Középfedezetként kezdett. Húsz esztendős korában tökélete megbízhatósággal irányította nemcsak a Ferencvárost, hanem a válogatottat is. Még ifjúsági játékos volt, mikor Orth György így nyilatkozott róla: „Megvan az utódom!”

1932-ben pedig már alapember volt Blum Zoltán 100 százalékos teljesítménnyel bajnoki címet nyerő csapatának, a leggyakrabban a Háda József – Takács I Géza, Korányi Lajos – Laky-Lyka Antal, Sárosi György, Lázár Gyula – Táncos Mihály, Takács II József, Turay József, Toldi Géza, Kohut Vilmos összeállításban szereplő alakulatnak. Blum a 23 éves Laky (Lyka) Antalra, a 19 éves Sárosi (Stefancsics) Györgyre és a 20 éves Lázár Gyulára épített, ők alkották a fedezetsort. Egy évvel később Sárosi három gólt szerzett az Újpest ellen 11:1-re megnyert Magyar Kupa-döntőben, 1934-ben ismét magyar bajnok lett, s egyben KK-elődöntős, holtversenyben pedig a tekintélyes sorozat gólkirálya. 1935-ben győztes gólt lőtt a Hungária ellen megnyert Magyar Kupa-döntőben, s KK-döntőt játszott a zöld-fehérekkel, ezüstérmesként, de a sorozat gólkirályaként zárt.

Pedig nem volt gondtalan az élet a Ferencvárosban. 1936 augusztusában szinte az egész csapat anyagi követelésekkel állt elő, sőt Sárosi György, illetve az ő rábeszélésére Lázár Gyula, Kemény Tibor és Korányi Lajos leállt. Magyarul: sztrájkba lépett. A legrosszabbkor, mert Laky (Lyka) II és Háda megsérült, majd az első bajnokin harcképtelenné vált Móré is. A Fradi ellenben tartalékosan is sorozatban nyerte a mérkőzéseit, a „lázadók” (Sárosit kivéve) egytől egyig játékra jelentkeztek. „Gyurka” ügyében még a legfelsőbb sporthatóság, az OTT vezetői, valamint Dinnyés Lajos, a Fradi-érzelmű országgyűlési képviselő, a későbbi miniszterelnök is közbenjárt. A csapat első számú csillaga végül aláírta a szerződését, visszatért. A 20 mérkőzésen 102 gólt szerző Ferencváros az idény végén egy ponttal lemaradt a Hungária mögött a bajnokságban. Viszont egy évvel később, a franciaországi világbajnokság tavaszán újra bajnok lett. Hárompontos előnnyel, magabiztosan, néha túlságosan is magabiztosan. Legalábbis ezt sejteti a tragikusan fiatalon elhunyt író-újságíró, Aszlányi Károly a Sporthírlapban 1938. január végén írt elmélkedése: „A Ferencváros mindig annyira játszik jól egy mérkőzésen, amennyire a mérkőzés előtt a fiúk szemei csillognak. És jelenleg nem csillognak túlságosan. A csapat tudása tetőfokán áll és csaknem verhetetlen, különösen ahhoz képest, amit egy év előtt produkált… Azóta egy éven át minden vasárnap daccal és akarással állt ki akármilyen ellenféllel szemben, s vert meg akármilyen ellenfelet. De most már, éppen ezért, nincs benne dac és nem él benne a revánsvágy.”
Amikor Aszlányi e sorokat írta, a csapat 12 győzelemmel, s a nyitó fordulóban a címvédő Hungária ellen elért döntetlennel vezette a táblázatot. S közben megnyerte a kor legtekintélyesebb nemzetközi klubfutball-trófeáját, a Közép-európai Kupát is!
A KK 1935 és 1940 között igazán a Fradi és Sárosi terepe volt. Ott mutatkozott csak meg istenigazából, hogy a zöld-fehéreké a régió legerősebb csapata. A hat szezon alatt a gárda ötször is bejutott a döntőbe (az 1940-es, a bukaresti Rapid elleni finálét a világháborús helyzetre tekintettel nem játszották le), igaz, csak egyszer, 1937 őszén nyerte meg. Mindmáig emlékezetes párharcban. Pedig sokan féltették a Ferencvárost az 1937-es sorozat első állomása előtt. Megint Prágába kellett utazni, ahol korábban nem sok babér termett a zöld-fehéreknek, ám ezúttal Háda bravúrjaival döntetlent harcoltak ki, majd az Üllői úton 3:1-re megnyerték a Slavia elleni visszavágót. A második fordulóban (igaz, három mérkőzésen) kiverte a Fradi a bécsi Viennát, aztán az elődöntőben még az előző párharc fáradalmaival a lábakban kikapott az ugyancsak bécsi Austriától. Az 1:4 után kevesen bíztak a sikerében, de az élete egyik legjobb játékát nyújtó Sárosi dr. vezérletével a Fradi 6:1-re győzött! Szerencsére maradt a gólokból a Lazio elleni őszi döntőre is. Harmincezer néző előtt a Fradi (Sárosi mesterhármasával) 4:2-re nyert az Üllői úton. S aztán Rómában 4:2-es hátrányból fordítva is újra nyert. A Fradi hazahozta a kupát, „Gyurka” pedig ezzel a sorozat gólkirálya lett, megelőzve Piolát. Így festett az 1937-es KK góllövőlistájának élcsoportja: 1. Sárosi György dr. 12 gól, 2. Silvio Piola 11, 3. Toldi Géza 9, 4. Zsengellér Gyula 8, 5. Matthias Sindelar 6. Csupa világklasszis! Az 1939-es, az Újpest ellen elveszített KK-döntőt követően a csapat megnyerte az 1940-es és az 1941-es bajnokságot is, az elsőt még nagy viták közepette a Hungária előtt, a másodikat már az ősi rivális kék-fehérek önfeloszlatása után, tizenegy pontos fölénnyel - tulajdonképpen igazi vetélytárs nélkül.

Aztán nehezebb idők következtek, minden szempontból különleges évek. Rögzítsünk egy szinte érthetetlen tényt: az előző évi bajnokcsapat 1942 tavaszán csak a hatodik helyen végzett, 13 ponttal lemaradva a trónutód WMFC Csepel mögött. Úgy, hogy 124 gólt szerzett 30 mérkőzésen! Ősszel még szórta a gólokat a csapat, átlagban 5,2 „dugóig” jutott meccsenként. De hatszor kikapott – mert hát a védelem is nagyon gólképesnek bizonyult. Az egyesület főtitkára, vitéz Kemenesy Sándor kijelentette a Képes Sport az évi 50. számában: „A mai csapat bizony meglehetősen elhasználódott már.” S bár feltűnt néhány fiatal tehetség (elsősorban az akkor még Ruck néven emlegetett későbbi válogatott jobbhátvéd, Rudas Ferenc, majd 1943-ban Kéri Károly és a Szegedről igazolt Lakat Károly), került a csapathoz válogatott szintű játékos (Sipos „Vilika”), a Fradi visszaesett. Ritka vendég volt a bajnoki siker ezekben az években az Üllői út környékén, ellenben a Magyar Kupát sorozatban háromszor is megnyerte a csapat.

A háború vihara aztán az Üllői útra is betört. A játékosok katonai szolgálatot is teljesítettek, igaz, közülük többet is egészségügyi szolgálatra soroztak be, alig néhányuknak kellett megjárnia a frontot. Ugyanakkor a vezérkar nem tudott minden kulcsjátékost megtartani. 1944 nyarán aztán a politika is rátelepedett a Ferencvárosra, ami miatt a klub a háború utáni új életben megbélyegzetté vált. Az 1945-ös, tulajdonképpeni Budapest-bajnokságban a Fradi még második lett a kor legjobb csapata, az Újpest mögött, de aztán 1946-ban és 1947-ben sem tudott az első három közé kerülni. (Pedig az 1945–1946-os idényben Sárosi dr. 32 mérkőzésen 31 gólt szerzett. Még a következő idényben, az 1946–1947-esben is lőtt 29 meccsen 15-öt.)
1948-ban ismét az első három között végzett a Fradi, de Sárosi doktor azt a szezont már nem játszotta végig. Olaszországban volt, amikor az utolsó fordulóban, Csepelen elbukott a csapat.
Sárosi doktor az első bajnokiján még az Amsel – Takács I, Papp – Lyka, Sárosi, Lázár – Táncos, Toldi, Turay, Szedlacsik, Kohut tizenegyben mutatkozott, a búcsúján pedig a Henni – Rudas, Kispéter, Ónody I – Kéri, Lakat – Szabó, Kocsis, Deák, Sárosi, Surányi tizenegy szerepelt. A magyar futballtörténelem barátainak bizsergetheti a lelkét: a még nem egészen húszéves „Gyurka” Toldi Gézát, Turay Józsefet dobta támadásba, majd a búcsúkor a 18 éves Kocsis Sándor és a 26 éves Deák „Bamba” között játszott.

A válogatottban (1931. május 21.–1943. november 7.) 61 mérkőzésen 42 gólt szerzett, visszavonulásakor mindkét tekintetben a második helyen állt Schlosser Imre mögött az örökranglistán. Érdekes, hogy az első Sárosi-gólra a 14. mérkőzésig, ráadásul egy nagy különbséggel elveszített mérkőzésig kellett várni: 1933. július 2-án a svédek 5:2-re nyertek Stockholmban. A második már nevezetesebb volt: a szófiai, bolgárok elleni 4:1 első találata volt 1934 áprilisában. A világbajnoki selejtezőn szerzett gól a magyar futball történetének első, FIFA-rendezésű mérkőzésen szerzett találata, egyszerűbben vb-vel összefüggő gólja volt. A Ferencváros büszkesége néhány héttel később főszerepet játszott egy világszerte meglepetést keltő diadalban: a magyar csapat az Üllői úton 2:1-re legyőzte a legjobbjaival, köztük az Arsenal sztárjaival felálló angolokat. Sárosi lőtte a második magyar gólt, amelyet így írt le a Nemzeti Sport: „Lázár szenzációs passzal szökteti a félpályán túlról Keményt. A szélsőt nem tudják fogni, centerezése ideális. Sárosi kapja, Toldihoz fejeli át, Toldi sarokkal passzol vissza hátra, mert nem tud lőni s látszólag már el is rontotta a helyzetet. A labda azonban a Toldi mögött tisztán álló Sárosihoz pattan s ő 10 méterről habozás nélkül a későn vetődő kapus mellett a jobbsarokba vágja. 2:0.”

A magyar válogatott következő mérkőzése már világbajnoki volt, Sárosi nem játszott a sérülése miatt. Aggodalmat is keltett a hiányzása a magyar táborban. Aztán meg nagy örömet, hogy az egyiptomiak elleni győzelem után csatlakozott a kerethez. Játszott, élete első vb-mérkőzésén, de nem jól. Fájt a lába, szinte csak végigbicegte a 2:1-es vereséget hozó meccset. Mindazonáltal szerzett egy gólt, mint ahogy szerzett ősszel az osztrákok, majd az olaszok ellen is. Sárosinak óriási éve volt, hét mérkőzésen játszott a válogatottban, mindegyiken lőtt gólt, összesen tízet. 1935-ben sem adta sokkal alább: a svájciak és a franciák ugyan megúszták Sárosi-gól nélkül, de a mérleg így is lenyűgöző, hat mérkőzésen nyolc gól. Akkoriban már Európa legjobb játékosai között emlegették a 22-23 éves futballistát. Az osztrákok, s köztük a futballvezér Hugo Meisl, különösen sokra becsülték. 1934–1935-ben öt mérkőzést játszott a „sógorok” ellen, mindegyiken lőtt gólt, az egyiken, 1935. május 12-én hármat is.

Az 1936-os év és az 1937-es esztendő első fele sem sikerült éppen rosszul, de aztán eljött 1937. szeptember 19., a csehszlovákok elleni mérkőzés. Sárosi György, illetve akkor már Sárosi György doktor később maga is azt mondta, ez volt élete legjobb 90 perce – pedig hát nem volt könnyű a választás. Ezen a napon azonban minden sikerült neki. A 34. percben 2:2-re alakította az állást, majd a második félidőben további hat gólt szerzett. Nem akárkinek lőtte, hanem Frantisek Plánickának, a csehszlovákok világbajnoki ezüstérmes kapusának, a kor egyik legjobbjának. Óriási ünneplésben részesült a Nemzeti Sport szerint: „Ez az utolsó akció, vége a mérkőzésnek. A közönség elözönli a pályát, Sárosi odafut Bauwenshoz, megköszöni a játékvezetést, aztán a közönség körülveszi a játékosokat, Sárosihoz odaszalad a vörös Takács, a Hungária segédedzője, a közönség segítségével a nyakába veszi s úgy hozza ki a közönség óriási ünneplése között. A zene is megszólal. Óriási az öröm, ragyogó arccal oszlik szét a közönség.” Soha, egyetlen más magyar játékos sem szerzett hét gólt egy A-válogatott mérkőzésen.

1938 tavaszán, mivel Németország bekebelezte Ausztriát, már „csak” Budapest–Bécs mérkőzést rendeztek. Sárosi György kolosszális játékával. A magyar válogatott 5:3-ra győzött, Sárosi öt góljával! A néhány héttel később kezdődött világbajnokságon ő volt a magyar csapat, s az egész torna egyik legjobbja. Holland-India ellen (6:0) két, Svájc ellen (2:0) egy, Svédország ellen (5:1) ismét egy gólt szerzett. Az olaszok elleni, 4:2-re elveszített világbajnoki döntőben is rúgott egyet, így minden mérkőzésén gólt szerezve, ezüstéremmel zárta a tornát. A torna egyik legjobb játékosaként. Akkoriban 45 válogatott mérkőzésnél és 37 gólnál tartott.

Még öt esztendőn keresztül játszott a válogatottban, a világbajnoki ezüstérem megnyerésekor még csak 25 éves volt. Megismételte azt, amit véghez vitt 1934-ben: 1938-ban is minden meccsén szerzett gólt a válogatottban. Talán élete formájában futballozhatott volna 1942-ben, a következő tornán – de a világháború miatt nem rendezték meg a IV. világbajnokságot. A világégés az élet szinte minden területére negatív hatással volt, rengeteg futballista pályafutását törte ketté, vagy törte meg. 1939-ben, miközben a magyar válogatott gyenge évet zárt, neki sem ment. 1940-ben kicsit jobban játszott, de nem csúcsformában. S aztán – részben azért is, mert nyíltan vállalta, nem ért egyet az új futballmódival, nem szereti a WM-rendszert – 1941-ben és 1942-ben végig hiányzott. 1943-ban egyetlen, a svédek elleni mérkőzésre visszatért, de csúfos vereség lett a vége. De talán nem is erre kell emlékezni, hanem azokra a mérkőzésekre, amelyek 1932 és 1938 között Európa legjobb játékosai közé emelték.
Az első legendás magyar rádiós sportriporter, Pluhár István írta róla hajdanán: „1935-ben, egy olasz–magyar válogatott mérkőzésre a betegágyból hívták ki a fiatal futballistát, a lábadozó játékos a szakadó esőben, bokáig érő sárban két góljával úgyszólván egyedül akadályozta meg Olaszország győzelmét. Ezután az olaszok kutatni kezdték a leszármazását, kiderült, hogy a család olyan területről származik, amely olasz uralom alatt van. Ezen az alapon hajlandók lettek volna Sárosinak olasz állampolgárságot adni, ha a fiú hazát cserél. Sárosi elutasította az ajánlatot, kijelentette, hogy magyar és magyar is akar maradni, még ha emiatt anyagi hátrányokat is szenved.”

A legendás játékos 1948-ban költözött Olaszországba, azt is állíthatnánk, végre sikerült az olaszoknak, amire régen vágytak, megszerezték maguknak az általuk rendkívül tisztelt futballistát. Igaz, az akkor már 36 éves egykori világbajnoki ezüstérmes nem labdarúgónak, hanem edzőnek költözött Itália azúrkék ege alá. Nem várta kint biztos szerződés, csak ősszel kapott munkát, akkor is kalandos előzmények után. Az 1948–49-es bajnoki esztendőt még a hajdanán a Torinóval bajnoki címet is nyert Kutik Andrással kezdte el a dél-olasz Bari városának együttese. Négy sikertelen mérkőzés (egy döntetlen, három vereség) után a vezetőség a már az előző szezonban is beugró Plemich Rudolfot ültette a helyére,. aki előtt néhány mérkőzésen az olasz Costantino is dirigált. Plemich sem váltotta meg a világot, így a vezetők Sárosi Györgyöt kérték fel edzőnek. Bari vagy kétezer kilométernyire fekszik Budapesttől, mégis nagyon közel lehet: húsz esztendő alatt Sárosi doktor lett a klub 11. magyar trénere. A tizenegyből többen, mint Kutik, Plemich, vagy Egri-Erbstein többször is megbízást kaptak. Az Itáliában hamarosan Giorgiónak emlegetett Sárosinak nem sikerült jól az edzői bemutatkozás, de az alapcélt, immár két olasszal, Costantinóval és Capocasaléval triót alkotva, teljesítette, benntartotta a csapatot az élvonalban.

Hamarosan meglepő és megtisztelő ajánlatot kapott a kor legjobb olasz csapatától, a bajnoki címeket sorozatban nyerő Torinótól. Még az idény közbe tárgyalni akartak a piemontiak, sőt, el akarták őt vinni a lisszaboni túrára. A feleségének szerencsére nagyon jó volt a szimata, kijárta, hogy a Bari elnöke megtiltsa a még szerződés alatt lévő edzőjének az utat. Az életét mentették meg, hiszen a Torino gépe Supergánál balesetet szenvedett, a teljes küldöttség (benne két magyar, Egri-Erbstein Ernő sportigazgató és Schubert Gyula, az egyik csatár) szörnyethalt. Sárosi György végül maradt Bariban, a következő szezont végigdolgozta a csapattal, de nem sikerült másodszor is elkerülni a kiesést. Rövid ideig ezután Luccában, a B-ligás Lucchesében dolgozott, majd a mégis csak Piemontba, Torinóba szerződött, de nem a Bikákhoz, hanem a Juventushoz. Egyszerűen megfogalmazható, de nehezen véghez vihető feladatot kapott: a címvédőként csak harmadik együttest vissza kellett vezetnie a csúcsra. Sztárjátékosok kerültek a keze alá, akik természetesen tisztelték benne a nagy elődöt, a harmincas évek egyik világklasszisát. Olyan futballistái voltak, mint a kapus Giovanni Viola, a szintén válogatott Ermes Muccinelli, a tekintélyes és nagy tudású Giampiero Boniperti, vagy a dán csatártrió, a gólkirály Jens-Peter „Johnny” Hansen, névrokona, Karl-Aage Hansen, valamint Carl-Aage Praest. A Viola – Bertuccelli, Manente – Mari, Parola, Piccinini – Muccinelli a két Hansen, Boniperti és Praest alkotta tizenegy hétpontos előnnyel zárt a címvédő Milan előtt. Sárosi doktor mindmáig az utolsó magyar edző, aki olasz bajnokcsapat kispadjáról állhatott fel a szezon utolsó mérkőzését követően. (Később Guttmann Béla bajnok lett a Milannal, de őt a szezon végén, 1955 tavaszán Ettore Puricelli váltotta.)

A második idényben, 1952–1953-ban is kiválóan szerepelt a Juventus, de két ponttal lemaradt a félelmetes Skoglund, Nyers balszárnnyal operáló Inter mögött. A Doktor úr búcsút intett Milánónak, s egy régebbi ígéretét beváltva a Genoa 1893-hoz kötelezte el magát. A ligúriai városban nem kergette hasonló álmokat, mint a Juvénél, a vezetőség elégedett volt a biztos középmezőnybeli helyezés elérésével. Előbb a 12., majd a 11. helyen végzett a csapattal. A várost pedig annyira megszerette, hogy ott vásárolt háza maradt élete végéig a fő rezidenciája. 1955-ben a fővárosba, az AS Roma együtteséhez szerződött. Az első évben elért 6. helyet másodjára csak egy 14. helyezés követte, így nem esett nehezére a búcsú az Örök Várostól. Igaz, szép emlékeket hagyott maga után, mert az 1958–1959-es idényben, a szezon második felében kinevezték az akkor még ifjú edző, Gunnar Nordahl mellé-fölé technikai igazgatónak. (Hatodik lett a csapat.) Ez volt a búcsúja az olasz első osztálytól felnőtt edzőként. Utána már csak B-ligás egyesületek (Bologna, Brescia) szakmai munkáját dirigálta. Később a genovai utánpótlás-nevelés atyja volt, több mint egy évtizeden át. Felnőtt edzőséget csak Svájcban, az olasz-svájci területen vállalt, 1960 őszén. A Lugano csapatát irányította. Egy a nevéhez fűződő anekdota szerint a Ferencváros egy portyája során Genovában járva, a magyar futballisták ellátogattak a város gyönyörű temetőjébe. A csodálatosan szép környezet láttán az amúgy ábrándos lelkületű Sárosiból kitört: „Jó lehet itt halottnak lenni…” Sárosi György dr. 1993. június 20-án hunyt el Genovában.