Még kuplét is énekeltek a Magyar Kupa javára

1909-ben Minder Frigyes, a magyar futballsport nagy úttörője – a BTC első bajnokcsapatának tagja, később válogatott futballista, szövetségi kapitány, majd az MLSZ háznagya – és Steiner Hugó kezdeményezésére, bevallottan angol mintára írták ki először a Magyar Kupát.
Noha hamar népszerű lett a sorozat – Földessy János dr., a szövetség hőskorának legavatottabb krónikása így írt az 1909–1910-es szezonra emlékezve: „Első ízben küzdöttek csapataink a Magyar Kupáért, s hogy ennek a legdíszesebb trófeának gondolata mennyire közel férkőzött a sportközönség szívéhez, mutatta az, hogy a Magyar Kupa-alap javára megindított gyűjtés rövid idő alatt több mint kétezer koronát eredményezett” – a trófea a közadakozás ellenére csak jóval később, 1923-ban készült el.
De kétségtelen, hogy különleges módon gyűjtötték rá a pénzt. A Nemzeti Sport december közepén azt jelentette, hogy „a Magyar Kupa javára az MLSZ és a sporthírlapírók szindikátusa januárban nagyobb szabású kabarét rendez.”
Január elsején a MAC tagjai – nemcsak a labdarúgóik, hanem a teljes egyesület – példát adtak, ugyanis a margitszigeti klubházban kabaréestet tartottak, a fellépők a klub sportolói voltak. Nagy ribilliót okozott Lázár József a bajnokságban meglepetésre csak vergődő futballistákat fricskázó kupléja: „MAC-ban terjed a repülő áradat./ Már a footballistákra is átragad. / Első osztályból kirepül a csapat.”
A jó példa ragadós, a MAC-kabaré szervezésében is főszerepet játszó Izsó László gründolta a Magyar Kupa javára rendezett estet is. A Nemzeti Sportban hirdetés tudósította az érdeklődőket: „Húsvét vasárnap este 8 órakor a fővárosi Vigadó termében a MAGYAR KUPA javára SPORTKABARÉ. Személyjegyek: 6, 5, 4 és 3 korona”
A részletekből kiderül, a tervezett januári időpontból április lett, de végül tényleg sikerült tető alá vinni a sportkabarét. A futballisták közül Kelemen Béla kuplékat énekelt, Róka János mint nőimitátor brillírozott, majd Izsó Lászlóval járt el egy amerikai kettőst. Az első magyar bajnoki mesterhármas szerzője aztán angol dalt énekelt, s ezen a Surrey Wanderers vendégül meghívott futballistái felbuzdultak. Amikor felhívták a színpadra őket, jóízűen danászni kezdtek. Az esten egyébként a már említett korábbi válogatott játékos mellett fellépett több más sportoló is, sőt színpadra perdültek a kabaré csillagai, mint Németh Juliska és Német Toncsi is.
1909. augusztus 13-án írták ki az első sorozatot, 28 csapat nevezett – korábban egyetlen trófeáért sem indult versenybe Magyarországon ennyi gárda. A fináléban először 1:1-re végzett egymással az MTK és a BTC, majd a megismételt találkozón a testgyakorlók Domonkos – Nagy F. Révész – Bíró, Kürschner, Kertész III – Sebestyén, Szántó, Kertész I, Kertész II, Farkas összeállítású, három testvért, Kertész Gyulát, Vilmost és Adolfot is felvonultató alakulata a 80. percben 2:1-re vezetett. Akkor sötétedés miatt a játékvezető megszakította a játékot, a hiányzó tíz percet napokkal később játszották le. Az MTK akkor is rúgott még egy gólt, így alakult ki a 3:1-es végeredmény.

Az első időszak vitathatatlan nagymenője az MTK volt – miközben a bajnoki címeket sorozatban nyerte az FTC. A kék-fehérek 1914-ig öt kiírásból négyszer nyertek, egyszer a Fradinak jutott a trófea. Elmondható, hogy akkoriban a Magyar Kupának még nem sikerült a nagy áttörés, nem vált olyan nagy presztízzsel bíró sorozattá, mint angol „rokona”, az FA Cup. Jelentőségében nem tudott a bajnoki címmel konkurálni. Nyilván ez is közrejátszott abban, hogy akadt olyan sorozat, amelyet éveken keresztül játszottak. Az 1910–1911-es idényben elkezdett második sorozat fináléját például 1912. október 2-án játszotta az MTK és a MAC.

Az első világháborút követően egyébként csak 1922-ben írták ki újból a Magyar Kupát, a sorozat az első FTC–UTE finálét, s zöld-fehér győzelmet hozott. Utána kétszer az MTK következett, majd 1926-ban a Kispesti AC diadalmaskodott a fináléban a BEAC együttese fölött. Alkalmasint a döntős két csapat nevéből már kiderül: a két óriás nem vette nagyon komolyan a sorozatot. Ez volt a két világháború között az utolsó amatőr Magyar Kupa. A KAC addigi fennállása legnagyobb diadalát érte el, ám méltatlan körülmények közepette. Kezdjük a furcsaságokat azzal, hogy 1926-ban valójában az 1925-ös sorozatot nyerte meg, mert – élcelődött a Nemzeti Sport 1926. november 2-án – „az elmúlt bajnoki év rövidnek bizonyult ahhoz, hogy az MLSZ a Magyar Kupa-mérkőzéseket is lebonyolítsa”. A piros-fekete sereg a finálét a BEAC-cal vívta, s mivel az első összecsapás 1:1-re végződött, következhetett az ismétlés. December 19-én mindössze százötvenen dideregtek a háromszori hosszabbítás miatt 160 perces tusán. Jellemző módon a másnapi Nemzeti Sport a 9. oldalára tette tudósítását, mint teljességgel érdektelent, „Déltől csaknem estig küzdött a két csapat a győztes gólért” alcímmel. A KAC-amatőrök birkóztak az egyetemistákkal a lóversenytéri Postás-pályán, hiszen a klub profi játékosai aznap a JSC-t verték el 7:2-re. A döntő találat a 157. percben esett, a (későbbi szövetségi kapitány) Fábián József kapus melléről lepattanó labdát Gregor bebombázta (3:2).

A következő két évben kétszer a Ferencváros következett: nagy időszak volt ez a zöld-fehérek életében, mind a két esztendőben megnyerték a bajnoki címet is, sőt 1928-ban, a magyar csapatok közül elsőként, övék lett a Közép-Európai Kupa is. Egyébként az 1928-as finálé volt az első, amelyben „igazán vidéki” csapat is részt vett: a Fradi ellen 5:1-es vereséget szenvedett, miskolci Attila FC. (A kitételre azért volt szükség, mert akkoriban még közigazgatásilag sem Kispest, sem Újpest nem tartozott Budapesthez.) Az első vidéki döntőst aztán az első vidéki győztes követte: 1930-ban a debreceni profi klub, a Bocskai lett a Magyar Kupa győztese. Nyolcvanhárom év távlatából is megállapítható, hogy a debrecenieknek a középdöntőben (a tulajdonképpeni elődöntőben) sokkal nehezebb dolguk volt, mint aztán a fináléban. Ott ugyanis a kor egyik legjobb csapatát, a Ferencvárost győzték le 2:0-ra. 1930. június 15-én jól indult a mérkőzés, legalábbis esztétikai szempontból, ugyanis a kezdőrúgást Magyarország akkori szépségkirálynője, a 17 éves Szaplonczay Éva – a később az Operettszínház pódiumáig is eljutó naiva – végezte el, mondhatni általános sikert aratva. A döntőt június 26-án, csütörtökön (!), a Hungária úti pályán játszotta a Bocskai és Szeged profi csapata, a Bástya FC. A Bocskai játékosai tartották magukat a babonához: nem álltak össze a mérkőzés előtt csapatképhez. A szegediek igen, de nagy valószínűséggel nem ezért kapták már a mérkőzés elején a gólokat. Teleki Pál az első hat percben kétszer is kihasználta a szembe sütő naptól megzavarodó csongrádi védők ügyetlenkedését. A második félidő közepén újabb varázslatos két perc újabb két gólt hozott: előbb Markos Imre, majd Sághy Tibor vette be a jobb sorsra érdemes Benedek István kapuját. (Beneda néven korábban az Újpest válogatott játékosa volt.) Már az első félidőben eldőlt a kupa sorsa, a másodikban, miközben a szegedi Kőrösi, s az így mesterhármasig jutó Teleki révén mindkét csapat szerzett egy-egy gólt, a hajdúságiak már leginkább a serleget figyelték. Illetve: keresték. Meglehetősen csalódottan vették tudomásul, hogy a szövetség nem vitte ki a kupát a döntőre! Tibor Lajos társelnök az MLSZ részéről legalább bement a győztes öltözőjébe gratulálni, s némileg csillapította a hangulatot. A jogos dühöt az váltotta ki, hogy a szövetség nemtörődömsége miatt nem vihették haza magukkal a serleget Debrecenbe. A trófeát másnap dr. Fényes Endre átvételi elismervény ellenében megkapta az MLSZ-ben, s 24 órával a győzelem után a trófea mégis eljutott a cívisvárosba. Fura módon megelőzte a futballistákat, akik egy előre lekötött túra miatt nem keletre, hanem délre utaztak, Zágrábban játszottak a Gradjanskival. Így aztán a szurkolók a kupa megérkezését, s nem a győztes futballistákat ünnepelhették a Nagyállomáson!

Meglepetést hozott a következő évi kiírás, a III. Kerület az Üllői úton nyert a döntőben a teljes csapatával kiálló Fradi ellen 4:1-re. Megjegyzendő, az egykori Hungária-játékos, Senkey Imre által dirigált óbudaiaknál is akkori, vagy későbbi válogatott játékosok, mint Szulik Rezső, Bíró Sándor, Lutz Lajos, Fenyvesi László és Dömötör-Drössler Béla szerepeltek. 1932-ben a Hungária két mérkőzéses döntőben verte a bajnokságot százszázalékos teljesítménnyel megnyerő Fradit, Senkey Imre edzőként újrázott. (Éppen úgy két különböző csapattal nyert két egymást követő évben, mint Pintér Attila 2004-ben és 2005-ben.) Aztán 1933-ban ismét kikapott a kupadöntőben az aktuális bajnok, de méghozzá hogyan! Az idény végén a bajnoki címet elhódító Újpestet 11:1-re verte Blum Zoltán Fradija. A Nemzeti Sport lelkesedett: „Tévedne, aki azt hinné, hogy Ujpest megadta magát ellenfelének. Mert a nagy eredmény, a súlyos vereség nem az Ujpest hibáiból fakadt, hanem a Ferencváros remek játéka, egyszeriben feltámadt régi nagysága szülte. A kupadöntőn azt a Ferencvárost láthattuk viszont, amely évekkel ezelőtt a Slaviát verte tönkre egy pünkösdi ünnepen, hogy másnap a Blackburn csapatát hagyja helyben féltucat góllal. Azt a Ferencvárost láttuk játszani, amely Egyiptomban magával tudta ragadni az arabok és angolok tömegeit és szakértőit, amely Délamerikában a világbajnok Uruguayt maga alá tudta gyűrni.”
S milyen az élet? A tizenötödik Magyar Kupa-döntő hozta az addigi legnagyobb különbséget, pedig erre semmi jel sem utalt. Még akkor sem, ha tudjuk, az Újpest kénytelen volt nélkülözni három kulcsjátékosát, Hóri kapust, Pusztait és a gólerős csatárt, Jávort. A Ferencváros volt akkoriban a magyar bajnok, az Újpest pedig a bajnokjelölt, amely éppen a Ferencváros elleni győzelmével ugrott a bajnoki rangsor élére. Érdekes, hogy bár a zöld-fehérek történetük egyik legemlékezetesebb győzelmét aratták a hozzájuk hasonlóan Európa legjobbjai közé tartozó újpestiek ellen, csak alig tudtak örülni a diadalnak. Nehezen tudták ugyanis megemészteni, hogy egyetlen esztendővel a „százszázalékos bajnokság” megnyerése után csak a harmadik helyen tudtak zárni a bajnokságban.

A Hungária már az 1932–1933-as kiírásban sem indult el, aztán a következő évben már a három nagyból egy sem volt a mezőnyben Az elődöntőben a Soroksár 4:1-re verte a Püspökladányt, a BSZKRT pedig 2:1-re a Szolnoki MÁV-ot. Kikövetkeztethető: az élvonal csapatai bojkottálták a tornát. Így lett kupagyőztes a Soroksár. 1934–1935-ben még történt egy bátor kísérlet a kupa „rehabilitálására”, az elődöntőbe a nagy hármas és a Kispest jutott, a döntőt a Fradi 2:1-re nyerte a Hungária ellen. Ám 1935 és 1939 között a KK és a nagycsapatok állandó túrázása miatt nem írta ki a szövetség a Magyar Kupát. 1940-ben igen, de még mindig a Ferencváros és az Újpest nélkül, a Hungária pedig addigra a politika áldozatává lett. 1930-hoz hasonlóan két vidéki együttes játszotta a finálét, az egyre erősebb, a bajnokságban a negyedik helyen végzett Szolnoki MÁV – soraiban Horváth Ferenccel, Kispéter Mihállyal, Szűcs Sándorral, Szántó Józseffel és Kolláth Ferenccel, tehát öt olyan játékossal, aki pályafutása során szerepelt az A-válogatottban – 3:0-ra legyőzte a Salgótarjáni BTC-t.

1941 őszén visszatért a sorozatba a Ferencváros – nem voltak már nagy túrák, s nem volt már a régi KK sem –, s egymás után háromszor is megnyerte a trófeát. Ritka vendég volt a bajnoki siker ezekben az években az Üllői út környékén, ellenben a Magyar Kupát sorozatban háromszor is megnyerte a csapat. Először 1942 júniusában, a Hungária körúti (akkor) MOVE-pályán. A Diósgyőrt Sárosi doktor nélkül, a Csikós – Tátrai, Lázár – Sárosi III, Polgár, Nagy II – Lukács, Füstös, Jakab, Kiss, Kiszely tizenegy verte meg 6:2-re, a csatársor minden tagja szerzett gólt, a center kettőt is. Egy évvel később megint a Fradi szerezte meg az országos kupát, ezúttal a Salgótarján 3:0-s legyőzésével, a Csikós – Rudas, Tátrai – Nagy II, Sárosi III, Lázár – Sipos, Sárosi dr., Onódi II, Finta, Gyetvai összeállításban. A triplázást meg a Kolozsvári AC elleni kétmeccses döntő jelentette, 1943 júniusában-júliusában. Az utóbbi két döntőben egyébként Schaffer Alfréd vezényelt edzőként. „Spéci” a Csikós – Rudas, Tátrai – Nagy II., Kéri, Lakat – Sipos, Sárosi dr., Sárosi III, Onódi II., Lukács E. tizeneggyel nyert a Szamos partján. A névsorból kitűnik, elsősorban a fedezetsorban hajtott végre fontos változásokat egy év alatt, centerbe vezényelve a csúcsformában játszó Sárosi III Bélát.

(Folytatjuk...)