Mikor játszottak először légiósok a magyar válogatottban?

Május 18-án először 1913-ban játszott a magyar válogatott. Szép győzelmet aratott a kor kiemelkedően legerősebb északi csapata, Svédország csapata ellen. Budapesten először találkozott a két válogatott – a kezdet sikerét Pataki Mihály és Schlosser Imre egy-egy gólja hozta el. Mindazonáltal nem volt ez könnyű siker: a 87. percig nem született gól. Húszezer néző látta az Üllői úton a meccset, Herczog Ede szövetségi kapitány együttese az alábbi összeállításban játszott: Zsák – Rombold, Payer – Bíró, Szury, Blum – Weisz, Bodnár, Pataki, Schlosser, Borbás. Hét fradista játszott, de ez cseppet sem számított soknak ahhoz képest, hogy három héttel korábban Bécsben kilencen voltak tagjai az osztrákok elleni, a Wagner-serlegért rendezett mérkőzésen.

1924-ben a magyar válogatott meglepő vereséget szenvedett ezen a napon a svájciaktól Zürichben, a Young Fellows pályáján. A KAOE fedezetén, Tóth Gyulán kívül szinte csak a három nagy klub, az MTK, az UTE és az FTC adott játékost a csapatba. Szinte, mert a középfedezet Guttmann Béla (a későbbi kiváló edző), az egyik beálló cserejátékos pedig Hirzer Ferenc volt. Első alkalommal játszottak légiósok a magyar válogatottban, Guttmann a bécsi Hakoah, Hirzer a brünni Makkabi csapatából kapott meghívást. (A játékokra benevezett huszonkettes keretben légiós volt még Weisz Árpád, Obitz Gábor és Hajós Árpád is, mindhárman, Hirzerhez hasonlóan a Makkabi Brünn futballistái voltak.) Nagyon nem ment a magyaroknak, Braun és Opata csak 0:4 után szépített. Négy nappal később (nem hivatalos válogatott mérkőzésen) a társaság 7:1-re legyőzte Saar-vidék válogatottját, aztán újabb négy nap múlva, már a párizsi olimpián 5:0-ra a lengyeleket – utána következett a máig is emlékezetes 0:3 az egyiptomiak ellen, meg a hosszú évekig csak nehezen elülő botrány.

1939-ben rossz sorozatban lévő magyar válogatott fogadta az íreket a Hungária úton. Ez volt a hatodik mérkőzés az 1938-as, elveszített világbajnoki döntő óta, s a földkerekség második legjobb csapata azóta nyeretlennek bizonyult. Az írek nem ígérkeztek könnyű ellenfélnek, szinte napra pontosan két hónappal korábban a két gárda 2:2-es döntetlenre játszott Corkban. Ezúttal sem volt másként, a Szabó – Kis, Bíró – Szalay,Szűcs, Balogh I – Szántó, Sárosi dr., Kolláth, Kiszely, Nagy összeállítású együttes újra ezt az eredményt érte el. A szolnoki Kolláth Ferenc érdeme volt, hogy legalább döntetlen lett a meccs, ő egyébként Corkban is betalált a kapuba. Méltó ellenfele volt a vendégek jobbszélsője, O’Flanaghan, aki ugyancsak duplázott (2:2).

1952-ben játszott először az NDK válogatottja a magyar ellen. Pontosabban: a magyar Aranycsapat ellen. Nem volt egy súlycsoportban a két gárda, a Grosics, Buzánszky, Börzsey, Lantos – Bozsik, Zakariás – Sándor, Hidegkuti, Szusza, Puskás, Czibor, majd Kocsis összetételű csapat 5:0-ra nyert. Hidegkuti Nándor két, Szusza Ferenc, Kocsis Sándor és Sándor Károly egy-egy gólt szerzett. Magyar részről egyetlen 'vesztese' volt a meccsnek: Sándor 'Csikar' súlyosan megsérült, s ezért nem is tudott két hónappal később a társaival tartani a helsinki olimpiára. 1952 tavaszán ez volt az egyetlen hazai válogatott mérkőzés, boldog lehetett, akinek jutott jegy.

1977. május 18-án Tbilisziben lépett pályára a magyar válogatott. Baróti Lajos szövetségi kapitány ugyanazt a tizenegyet kezdette, amelyik április 30-án, a Népstadionban legyőzte a szovjeteket: Gujdár – Martos, Bálint, Kereki, Tóth J. – Nyilasi, Pintér, Zombori – Pusztai, Kovács I., Várady. (Ahogy Budapesten, a grúz fővárosban is Török és Fazekas állt be csereként.) Nyikita Szimonjan, a szovjetek kapitánya ellenben hat helyen megváltoztatta a házigazdák összeállítását! A maga szempontjából jól döntött, a mindössze két grúzzal (Hincsagasvili, Kipiani) felálló Szbornaja jól kezdett, s tulajdonképpen már az első negyedórában eldöntötte a mérkőzést. Leonyid Burjak a 6. percben megszerezte az első gólt, majd a 14. percben Bálint Lászlóról a magyar kapuba került a labda (2-0). A vereségnek nem volt súlyosabb következménye, a magyar csapat megnyerte a csoportot, s a bolíviaiak elleni pótselejtezőn is túljutva kiharcolta a világbajnoki részvételt.

1994. május 18-án Győrben a fiatal horvát válogatottat fogadta a magyar csapat. A fiatal részben igaz volt a vendégek korösszetételére is, no meg főleg arra, hogy nemrégiben jött létre a függetlenné vált ország válogatottja. Verebes József csapata nem volt jó passzban, az előző 11 hónapban nyolc mérkőzésből csak egyet nyert meg, a Luxemburg ellenit a Népstadionban. A Végh – Márton – Lipcsei, Hahn (Mészöly) – Puglits (Kuttor), Halmai, Bognár Gy. (Jagodics), Keresztúri, Keller – Kovács J. (Herczeg), Vincze összeállítású csapat ellen az elkövetkező négy évben világhírűvé vált, vagy már akkor is nagyhírű játékosok léptek pályára, mint Ladic, Jerkan, Stimac, Bilic, Prosinecki, Asanovic, Jarni és Boksic. Viszont a legjobban közülük egy szinte ismeretlen cserecsatár, Mladenovic játszott, aki a második félidőben két gólt is szerzett. Az akkor éppen a bécsi Austria alkalmazásában álló Keresztúri András érdeme volt, hogy a magyar válogatott döntetlenre hozta a mérkőzést: a középpályás két gólt szerzett (2-2).

Két évvel később, Csank János harmadik, kapitányként töltött mérkőzésén a londoni Wembleyben lépett pályára a magyar csapat. A hazai rendezésű Európa-bajnokságra készülő angol válogatott túl erősnek bizonyult a Petry – Sebők, Bánfi, Plókai – Mracskó (Telek), Urbán, Balog T. (Illés), Hahn, Nagy N. (Aranyos) – Horváth F. (Lisztes), Vincze I. (Egressy) összeállítású csapat számára. Az angolok számára ez a találkozó jelentette a főpróbát a hazai rendezésű torna előtt, ugyanakkor a mezőny legjobbjának bizonyult Jason Wilcoxot végül Terry Venables kihagyta a keretből. A 3-0-s eredmény (gólszerző: Anderton, Platt és az öngólt vétő Mracskó) megfelelt a játék képének.