Nyolcvanéves az első magyar vb-gól

1934-ben vett részt először a magyar válogatott világbajnokságon. Bár a Fogl Károly által irányított bolgárok elleni selejtezőket nagyon könnyen vette a válogatott, a szövetségtől – illetve elsősorban a bajnoki menetrendben diktáló nagyklubok vezéreitől – nem kapta meg a felkészüléshez még a minimális segítséget sem. Ma már szinte érthetetlen: május 17-én még döntő bajnoki meccseket játszottak a válogatott játékosok. (Kivéve Sárosi Györgyöt, aki megsérült négy nappal korábban, amikor a Ferencváros 7:4-re verte a Kispestet. A bajnoki cím sorsa csak az utolsó játéknapon dőlt el, a Ferencváros az egypontos előnyére rátett még egyet, miután 9:4-re nyert a Somogy FC ellen, a rivális Újpest ellenben – ugyancsak az Üllői úton – csupán döntetlent játszott a Budai 11-gyel.)
Három nappal később, huszadikán utazott ki Olaszországba a csapat, s szűk egy hét múlva már játszania kellett az 1924-es olimpiai kudarc óta cseppet sem vágyott ellenfélnek számító Egyiptom ellen. Az afrikaiak ellen az első gólt – s egyben a magyar labdarúgás első világbajnoki gólját – szerző Teleki Pál így ítélte meg a helyzetet: „Az 1934-es világbajnoki mérkőzéseken bekövetkezett sajnálatos eseményeknek, az osztrákok elleni vereségnek az okai sokkalta korábbi időkre vezetnek vissza, azokban a hibákban keresendőek, amelyek még a felkészülés idején játszódtak le.”

Önéletrajzában, a felkészülés „amatőr jellegét” bizonygatva, így írt: „1934. május 20-án, hat (hét – a szerk.) nappal az Egyiptom elleni mérkőzés előtt a Déli pályaudvarról elindult a magyar válogatott csapat a világbajnoki küzdelmekre Nápoly felé. A játékoskeretből Sárosi és Polgár hiányzott. Sárosi sérülése miatt vidéken pihent. Polgár pedig vizsgái miatt nem utazott a csapattal, csak később utaztak a csapat után.”

Nápolyban, a Vezúv lábánál az egykori válogatott védő, Feldmann Gyula várta a küldöttséget. Érdekes – vagy inkább sajnálatos –, hogy a szövetség először az Újpest edzőjét, a Fradival korábban három bajnoki címet is nyert, a harmincas évek elején Olaszországban is sikerrel dolgozott Tóth Potya Istvánt kérte fel a keret edzőjének. Ám miután az akkor éppen Palermóban dolgozó Feldmann Gyula felajánlotta a szolgálatait, a szövetség – költségkímélésre hivatkozva – lemondott Tóthról. (Az ügy további pikantériája: Tóth és Feldmann családi kapcsolatban álltak egymással, sógorok voltak, egyébként is szinte együtt nőttek fel.)

Feldmann végrehajtó szerepet kapott, hiszen Nádas Ödön szövetségi kapitány úgy vélte, a bajnoki hajrában és a vonatúton kifáradt játékosoknak pihenőre van szüksége. Kedden pihentek a játékosok, szerdán 2x25 perces kétkapus játékban vettek részt, csütörtökön ismét pihentek, pénteken megint egymás között játszottak, szombaton fürdöttek és gyúrattak, vasárnap pedig játszottak. Nem is rosszul: 4-2-re legyőzték a magyar futball első világbajnoki mérkőzésén az egyiptomiakat.

Részben kényszerűségből a vezetői stáb négy újpesti (Futó Gyula, Sternberg László, Szűcs György, P. Szabó Gábor) és négy debreceni, azaz bocskais (Palotás István, Markos Imre, Vincze Jenő, Teleki Pál) mellé két ferencvárosit (Lázár Gyula, Toldi Géza) és egy hungáriást, a korabeli szóhasználat szerint hungaristát (Szabó Antal) választott. A Bocskai összeszokott jobbszárnya a középcsatárral kiegészülve két gólt is szerzett, s ugyancsak két góllal járult a sikerhez a mezőny egyik legjobbja, Toldi Géza.

A 11. percben Markos Imre átadásából Teleki Pál szerezte meg az első igazi magyar vb-gólt, majd a 30. percben Toldi Géza erőszakossága hozta meg az újabb gólt. A Fradi daliás balösszekötője tíz méterről kapura fejelte a labdát, amelyet ugyan kiütött – a később egyetemistaként a skót élvonalban is szerepelt – Musztafa Kamel Manszur, de aztán a csatár a kapuba sodorta a labdát és a kapust is. A kor egyik leghíresebb játékvezetője, az olasz Rinaldo Barlassina gondolkodás nélkül gólt ítélt. A letaglózó találat után a kapuvédő hosszú percekig hevert ájultan a gyepen. A helyenként túlságosan keményen játszó egyiptomiak öt percen belül kiegyenlítettek, de aztán Vincze Jenő megint vezetést szerzett, miután a Telekitől kapott labdát előbb a kapusba, majd aztán a kapust is kicselezve a hálóba lőtte. A 61. perc hozta a mérkőzés legszebb gólját: Toldi középen vágtázott, hogy le ne maradjon a magyar csapat leggyorsabb játékosa, a jobb szélen az akciót vezető Markos Imre mögött. A kispesti Wekerletelepről származó, de szinte teljes hazai profi pályafutását a debreceni Bocskaiban töltött jobbszélső pontosan centerezett, Toldi pedig iszonyatos erővel, félmagasan a jobb kapufa belső része mellé, a hálóba zúdította a labdát. Góljával eldöntötte a mérkőzést.

A Nemzeti Sport értékeléséből az derül ki, hogy „Vincze és Toldi volt a hőse ennek a mérkőzésnek, ők ketten dolgoztak elől, hátul, s a siker érdeme elsősorban az övék. Mellettük a legjobb Markos volt. A kis debreceni szélső önmagát múlta felül, elfutásai, cselei jól sikerültek, s az egyiptomiak mindent megettek, amit Markos főzött nekik.”

Usetty Béla az MLSZ elnöke a lefújás után nagy örömmel lépett be a játékosokhoz az öltözőbe, mondván: „Megszűnt az egyiptomi csapás!”

Magyarország–Egyiptom 4:2 (2:2)
Világbajnoki nyolcaddöntő, 1934. május 27., Nápoly. Jv.: Barlassina (olasz)
Magyarország: Szabó – Futó, Sternberg – Palotás, Szűcs, Lázár – Markos, Vincze, Teleki, Toldi, P. Szabó
Egyiptom: Musztafa Kamel Manszur – Ali Szaid, Hamidu – Elfahri, Raffat, Hasszán Ragab – Latif, Musztafa Kamel Taha, Favszi, Mahmud Muhtar, Mohamed Hasszán
Gól: Teleki (11.), Toldi (30.), Favszi (35.), Favszi (39.), Vincze (54.), Toldi (61.)